Élelmiszeripar: parasztromantika számadás helyett – interjú Éder Tamással

Évek óta elhangzik egy bűvös szám, ezer milliárd forint, amikor arról van szó, mekkora összegre lenne szükség az élelmiszeripar modernizációjához. Látványos fejlődésnek nem lehetünk szemtanúi, pedig a lemaradás óriási. Várható valami megoldás a közeljövőben?

A következő néhány évben érdemi tőkebevonásra kerül sor; első sorban a mikro- és kisvállakozások esetében történik előrelépés. 140-150 milliárd forint uniós forrás jut nekik a Vidékfejlesztési Programból beruházásfejlesztési támogatásra. Ha azt nézzük, hogy a támogatás intenzitása 30-40 százalékos, akkor ez 350-400 milliárd forintnyi beruházást jelent.

A probléma az, hogy ez a szegmens a magyar élelmiszertermelés maximum 20 százalékát állítja elő, és a maradék 80 százalékra még nem látjuk pontosan, milyen források állnak majd rendelkezésre.
A közepes üzemek ma talán egy kicsit jobb helyzetben vannak, mint a nagyok, köszönhetően annak, hogy ott már konkrét ígéret van a GINOP-ból egy olyan 100 milliárdos fejlesztési támogatási csomagra vonatkozóan, amelyikből 51 milliárd visszatérítendő, de 49 milliárd vissza nem térítendő támogatás lesz. Összességében az önerővel ezek is 200-300 milliárd forintos beruházást jelentenek.
Ha emellé sikerül nemzeti forrásból a nagynak nevezett élelmiszeripari vállalatokat is megsegíteni, akkor akár össze is állhat az 1000 milliárdos nagyságrend, ami minimálisan szükséges ahhoz, hogy felzárkózzunk az európai átlaghoz

Mi a helyzet a nagyvállalatoknál, amelyeknek a minőség mellett a volument kellene előállítaniuk?

A nagyoknál sok probléma van, mert a mai nagy élelmiszeripari vállalatok azért számítanak „nagynak”, mert 251 embert foglalkoztatnak legalább. És miért foglalkoztatnak annyit? Mert lelakott, rossz, elavult technológiával, nagy kézimunkaerővel dolgoznak. Mindez azt eredményezi, hogy ugyan nagyok, de nem versenyképesek. Járja egy olyan mondás, hogy a „nagy” vállalatokat úgy lehet nevezni: nagy múltú, kétes jövőjű vállalat.

Nem illúzió az, hogy a feltőkésítendő mikro- és kisvállalkozások hozzák majd fel európai átlagra a magyar élelmiszeripar színvonalát?

Valóban vannak kérdőjelek abban a tekintetben, hogy ezek a támogatások mennyire mennek olyan helyre, ahol lehetővé teszik az adott vállalkozás tartós fennmaradását. Azonban elmondhatjuk, hogy ez a vállalkozói kör legalább nem panaszkodhat arra, hogy nem kapta meg a segítséget ahhoz, hogy lépjen egy nagyot. Reménykedünk abban, hogy közülük sokan élni tudnak a lehetőséggel, esetleg egy méretet is növekedni tudnak, bekerülnek azok közé, akik versenyképesen, versenyképes áron tudnak a polcokra élelmiszert előállítani.

Lehet-e azt látni, hogy mezőgazdasági termelők terveznek élelmiszeripari beruházásokat?

A Vidékfejlesztési Programból ők is hozzájuthatnak a támogatáshoz, és igen jelentős is az érdeklődés az elsődleges feldolgozóipari beruházások iránt. Ez is több kérdőjelet vet fel, de a társadalom részéről erős az elfogadottsága annak, hogy a termelők így kikerülhetnek a feldolgozás nélküli értékesítés kényszeréből. Ez a réteg is megkapta a lehetőséget arra, hogy valamilyen feldolgozót hozzon létre, azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez Magyarországon optimális üzemszerkezetet hoz létre. A piaci verseny eldönti ezt a kérdést is.

Nem ugyanaz a helyzet áll majd elő, mint amit gyakran látunk a mezőgazdaságban, azaz a termelőnek nincs meg a piaca, nem tudja kinek fog értékesíteni, nem tud akkora volument előállítani, hogy érdemben tárgyaljanak vele, csak „ad hoc” módon termel? A beruházás után nem a léalmát nem tudják majd eladni, hanem az almalevet?

Vélelmezhető hogy ez elő fog fordulni, bár mindig abban reménykedünk, hogy csak kis számban. Fel kell ismerni, hogy horizontális és vertikális integrációkényszer van. Ha egyedül nem tudok a piacon elérni egy olyan súlyt, amivel sikeres lehetek, akkor meg kell próbálni együttműködni másokkal. Nem ördögtől való gondolat kisebb méretű feldolgozók esetében, hogy tevékenységüket valamiképen harmonizálják, és közösen lépnek valamilyen harmonizált termékportfólióval a piacra.

Úgy tűnik, ma él valamilyen hamis „parasztromantika” gazdálkodók sokaságában, akik azt gondolják, hogy ők a szántóföldtől az asztalig le tudják fedni a vertikumot.

Azt szoktam mondani: az elmúlt 6-8 év szakmapolitikai megnyilatkozásainak egy része az illúzió magjait szórta szét a magyar vidéken. Ezek az illúziómagok sok helyen termékeny talajra estek, és bizony nagyon sokakban él olyan elképzelés saját tevékenységükről, amit a piac már eddig sem igazolt vissza, és félő, hogy a jövőben sem fog. Ebből fakad a kérdés: vajon ezek a támogatások nemzetstratégiai szinten jól hasznosulnak-e? Azonban úgy tűnik, a magyar társadalom egy része úgy döntött, a támogatások egy részét ilyen típusú vállalkozásoknak csatornázza. Bízzunk abban, hogy nem lesz mind kidobott pénz, és érdemi fejlődés is tapasztalható lesz ebben a vállalkozói körben. A kérdésben lévő aggályt átérzem magam is, és az elmúlt 6-8 év ilyen típusú támogatásainak tapasztalatai, sajnos, meg is erősítik ezeket az aggályokat.

Ezért is vagyok csalódott, hogy a mostani pályázatok úgy kerülte kiírásra, hogy nem néztük meg az előző időszakban alkalmazott, hasonló típusú pályázatok megtérülési folyamatait. Vajon mi van azokkal a mikrovállalkozásokkal, manufaktúra jellegű feldolgozókkal, amelyek az elmúlt 6-8 évben támogatást kaptak? Ez a számadás nem történt meg, az új pályázatok pedig e nélkül kerültek kiírásra, ami többletkockázatot tartalmaz.

agrotrend.hu / scs