Összeadni az almát a körtével, avagy agrártámogatási egyenértékrendszerek

A gazdák leginkább bizonyos támogatások igénylése kapcsán találkozhatnak különböző egyenérték számítási módszerekkel és a hozzájuk tartozó együtthatókkal. Ezek egyike sem valamilyen hazai találmány, hanem világszerte használt az agráriumban. De miért is van szükség egyenértékekre? Az egyszerűsítet válasz: hogy össze lehessen hasonlítani az almát a körtével. A kérdés akkor válik igazán izgalmassá, amikor adott témakörhöz kapcsolódóan több alternatív megközelítés is létezik. Két ilyen példát szeretnék most bemutatni. Az egyik a különböző fajú és korcsoportú állatok mennyiségének összeadására használatos állategység illetve a számosállat, a másik pedig az üzemek termelési irányának illetve gazdasági méretének meghatározása során korábban használt standard fedezeti hozzájárulás (SFH) illetve a standard termelési érték (STÉ).

Az állatok egybeszámításnak célja jellemzően a tartásukhoz, tenyésztésükhöz kapcsolódó takarmányszükséglet, amely közvetetten földhasználati igényként is értelmezhető. A dolgot két dolog is komplikálja, egyrészt haszonállataink különböző emésztéssel és takarmányhasznosítási hatékonysággal rendelkeznek, másrészt egységnyi területről igen széles skálán mozog az előállítható takarmány mennyiséges a termesztett növények tükrében. Az eltérő állategyenértékek abban különböznek, hogy miként próbálják ezt az összetett kérdést egyszerűsíteni. A legegyszerűbb megközelítés abból indul ki, hogy az egyes állatok takarmányigénye egyenesen arányos a tömegükkel, ilyen például a számosállat. Jellemzően egy tejelő tehén tömegét tekintik egységnyinek – amelyre Európában 600-650 kg szoktak megadni, de a hazai statisztika 500 kg-ot használ – és ehhez viszonyítja a többi állatfajt illetve azok különböző korcsoportjait – átlagos állományt feltételezve. Ugyanakkor a Kleiber törvény megállapítja, hogy a kisebb testtömegű állatok jellemzően magasabb metabolizációs arányt tudhatnak magukénak, amelyet jól közelít a testtömeg 0,75 hatványra emelt értéke. Végül az Eurostat által is használt állategység definíciója így szól: egy állategység megegyezik egy kifejlett, évi 3000 kg tejet adó tejelő tehén legelési egyenértékével, pótlólagos takaránykoncentrátum nélkül.

Az üzemtipológiával és az üzemméret meghatározásával a gyakorlatban leginkább a beruházási támogatások igénylése kapcsán találkozhatnak a gazdálkodók. A most záruló vidékfejlesztési program során az SFH alapján meghatározott életképességi illetve versenyképességi küszöb jelentette a belépési küszöböt. A hamarosan induló új program viszont áttér az STÉ alkalmazására. De mi is az alapvető hasonlóság illetve különbség a két módszer között? Mindkét számítás a termelési értékből indul ki, de míg az SFH a közvetlen változó költségekkel csökkenti azt addig az STÉ a közvetlen támogatásokat vonja ki belőle. Ennek megfelelően az SFH az egyes ágazatok jövedelemtermelő képességét fejezi ki, míg a STÉ az átlagos kibocsátásukat. Az évjárat hatás kiküszöbölése érdekében mindkét megközelítés több év átlagát veszi figyelembe, de míg az SFH három év átlagával addig a az STÉ öt év átlagértékei alapján számol (részletes módszertani összehasonlítás itt olvasható). Mindkét módszerhez részletes módszertani útmutató áll rendelkezésre, legjobb tudomásom szerint kizárólag angol nyelven. Érdemes megemlíteni, hogy az EU kötelezettségek illetve statisztikai alkalmazások során csak a legnagyobb arányt képviselő ágazatokra kerülnek kiszámításra az együtthatók, ugyanakkor pályázati igénnyel számos kisebb ágazat is felléphet. Ennek volt köszönhető, hogy az ÚMVP irányító hatósága egyéb ágazatokra is megjelentette az SFH értékeket, ezzel biztosítva például a vadgazdálkodás számszerűsítését.

Forrás: gazdablog.hu/Molnár András