Balatonboglári borvidék: a balatoni turizmus szíve és a borászati hagyományok központja

A somogyi területeken, ahol már a római korban is termett szőlő, a magyarok honfoglalásával vehette kezdetét újból a szőlőtermesztés. Vélhetően Koppány vezér is birtokolt errefelé szőlőket, amiket aztán a bukása után István király a 996-ban alapított bencés apátságnak (ma: Pannonhalmi Főapátság) adományozott. Később Somogyvárra, az I. (később Szent) László alapította apátságba a dél-franciaországi Saint-Gillesből flamand szerzetesek érkeztek, akik egyik fő tevékenységüknek a borkészítést tartották.

A somogyi bortermelés fontosságát igazolja a tény, hogy a magyar vármegyék közül Somogy a 15. században elsőként kapott címert – II. Ulászló királytól –, amiben megtalálható a szőlő ábrázolása. A török idők utáni borászat egyik mérföldköve Mária Terézia rendelete, aki a jobbágyi szolgáltatások mellett a borkimérés jogát is szabályozta a Somogy vármegyei szőlőhegyekre vonatkozólag. A 19. század második felében a borkereskedelem terén is felgyorsult a fejlődés, elsősorban a jobbágyfelszabadításnak, a szőlődézsma eltörlésének és a vasút kiépülésének köszönhetően. A filoxéra aztán Somogy vármegyét sem kímélte, igaz, a laza szerkezetű talaj miatt itt kevesebb kárt okozott, ám a területcsökkenés így is jelentős volt.

A védekezéshez nagy mennyiségű szénkéneget (szén-diszulfidot) használtak, ami viszont az idevágó ipar fellendülését eredményezte. Szénkénegraktár épült Balatonszentgyörgyön, Balatonbogláron, Karádon és Kaposváron is. A második világháború után a megyére jellemző nagybirtokokat államosították, a szőlőbirtokosokat a szocialista típusú, közös művelésű és tulajdonú rendszerekbe kényszerítették, ez pedig ellehetetlenítette a minőségi termelést. 1956-ban megalakult a jól ismert BB, a Balatonboglári Állami Gazdaság, ami azóta is meghatározza a vidék bortermelési stratégiáját, az évek során az ország egyik legismertebb borászati cégévé vált. A rendszerváltás után újra megindult a termelés a magánbirtokokon, az utóbbi évtizedekben töretlen fejlődés tapasztalható.

A borvidék klímájára jelentős befolyást gyakorol a Balaton, így az országra jellemző kontinentális klímával együtt kiegyenlített időjárásról beszélhetünk. Az ősz elején jelentkező mediterrán anticiklonnak köszönhetően szüretkor hosszú, napsütéses nappalok a jellemzőek. Az éghajlat a szőlőtermesztésre nézve igen kedvező. Napfénnyel jól ellátott terület – évi 1950-2000 a napsütéses órák száma – , közepesen nagy hőösszeggel és 20-21 Celsius-fokos júliusi középhőmérséklettel, utóbbi a globális felmelegedés következtében növekedést mutat. Az évi átlagos csapadékmennyiség kedvező, 600-800 mm között változik.

A borvidék nagy kiterjedése ellenére földtani szempontból meglehetősen homogén. A szőlőskerteknek otthont adó dombok fő tömegét a miocén földtörténeti kor időszakában az ún.Pannon-beltóban leülepedett agyagos-homokos üledékek adják. A balatonboglári Kálváriahegy és a fonyódi Várhegy kialakításában egy-egy apró pliocén bazaltvulkán is részt vett. A negyedidőszakban vastag, szélfútta pleisztocén lösz fedte be a tavi üledékeket, ez ma az elsődleges talajképző kőzet. A szőlőültetvények a homokos lejtőlöszön, vályogtalajon, barna erdőtalajokon, barnaföldeken, helyenként homokon települnek.

A legjellemzőbb talajféleség, a közepesen kötött vályog domborzata mérsékelten tagolt. A dombokat folyóvízi kaviccsal kitöltött völgyek szabdalják, északon, a Balaton felől homokturzások, tőzeglápok határolják. A dél-balatoni szőlőhegyek déli lejtői általában lankásak, míg az északi oldal gyakran meredek leszakadásokat, löszfalakat mutat, ilyen például a Fonyódi-hegy. Az északi oldal nemcsak a kedvezőtlen sugárzási viszonyok, hanem a nagyfokú beépítettség miatt is alkalmatlan szőlőtermesztésre, a parti régióban pedig a talajviszonyok miatt nem jön szóba a szőlő telepítése.