Természet

Fokozatosan eltűnik az állatvilág megismeréséhez szükséges tudás

Kiskorunktól kezdve képesek vagyunk a minket körülvevő állatvilágot csoportokra osztani és különféle állatokat megkülönböztetni egymástól. Máshogy nem is lehetett volna jegesmedve, süni vagy nyúl a jelünk az oviban. De az a szint, amelyiken egy laikus képes állatokat megkülönböztetni, csak ritkán annyira mély, hogy elérje a fajok – az ökoszisztémák építőköveinek tekintett alapegységek – szintjét. A jegesmedve tényleg egy önálló faj, de a sünök vagy a nyulak fajnál magasabb szintű csoportoknak, szaknyelven szólva nemzetségnek illetve családnak számítanak. Nem is beszélve például a bogarakról, csigákról vagy gilisztákról, amelyek még magasabb szintű rendszertani egységeket alkotnak.

Egy, a Biodiversity and Conservation című szaklapban megjelent tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a laikusok nem képesek az állatok többségét faji szinten megkülönböztetni, de a fajok ismerete a kutatók körében is eltűnőfélben van. Fogyatkozóban vannak azok a szakemberek, akik legalább egy állatcsoportot annyira alaposan ismernek, hogy az összes oda tartozó fajt felismerik és el tudják azokat egymástól különíteni. Egyre több állatcsoportnak van egyre kevesebb szakértője, és egyre több olyan állatcsoport van amelyikhez senki nem ért.

A tanulmány – zömmel hazai kutatókból álló szerzőgárdája – fajismereti válságnak (identification crisis) nevezi ezt a jelenséget, amely nemcsak a harmadik világra jellemző, de az olyan viszonylag jól feltárt és régóta kutatott területekre is, mint amilyen Közép-Európa és benne Magyarország. Persze a népszerű csoportokhoz – madarak, emlősök, kétéltűek, hüllők, halak, szitakötők, nappali lepkék, csigák, néhány látványosabb bogárcsalád, stb. – még viszonylag sokan értenek, de a tanulmány szerzői arra mutatnak rá, hogy a hazai fauna többségére nem ez a jellemző. A Magyarország területéről ismert mintegy 36 000 állatfaj 43%-át (több mint 15 000 faj!) jelenleg senki nem tudja meghatározni. További 12 és fél ezer fajt (34 %) pedig már csak egy vagy két – többnyire nyugdíj felé közelítő – szakember ismer.

A szerzők górcső alá vették az ide vezető okokat. A kutatói életpálya presztízsének, sőt a biológia területén belül a faunisztika és taxonómia presztízsének csökkenése és a fenntartók részéről támasztott elvárások változása; az ezek nyomán beszűkült pályázati források, a taxonómus álláshelyek számának csökkenése, és a versenyképestől messze elmaradó kutatói fizetések mind-mind hozzájárultak a faunisztikával foglalkozó, az állatok rendszertanához értő és fajokat határozni képes szakemberek körének és a faunisztikai aktivitásuk csökkenéséhez. A szakma elöregedésén, a tapasztalt taxonómusok kihalásán túl még aggasztóbb, hogy nem látszik az utánpótlás, a tehetséges fiatalokat nem vonzza a taxonómus karrier. Mindez egy olyan jövőt vetít előre, ahol a faunánk egyre nagyobb részéhez nem fog érteni senki.

De tényleg akkora baj ez? Egy környezeti- és klímaválság kellős közepén, amelyből egyre kétségbeesettebben keressük a kiutat, sajnos nagyon is az.

A közeljövőben esedékes nagy természethelyreállítási beavatkozások tervezése és utókövetése,
a vállalati fenntarthatósági jelentések (ESG/CSRS) biodiverzitásra vonatkozó részeinek validálása, szakmai kontrollja,
a megújuló energiaforrások telepítésére alkalmas „könnyített térségek” kijelölése,
a biodiverzitás kreditek most még csak kezdetleges stádiumban formálódó rendszerének szakmai felülvizsgálata,
meg a tervezett infrastrukturális fejlesztések környezeti hatásvizsgálatai

aligha lehetnek hitelesek és megalapozottak mélyreható biodiverzitás tudás nélkül. Az ökológiai rendszerek működésének a megértése viszont aligha lehetséges az azokat alkotó fajok ismerete nélkül. Olyan ez a helyzet, mintha egy átfogó tanulmányt, vagy egy lexikont kellene elolvasnunk és értelmeznünk úgy, hogy nemcsak nem ismerjük az ábécé összes betűjét, de még azokat is egymás után felejtjük el, amelyeket korábban ismertünk.