Az aranysakál expanziója, és annak hatása a vadállományra és a vadgazdálkodásra

Az aranysakál kapcsán vadbiológusi és vadgazdálkodó körökben gyakran felmerül a kérdés, hogy mi lehet az oka annak, hogy egy közepes testméretű (8-15 kg) ragadozó emlős ilyen sikeres tudott lenni a szaporodásban, a túlélésben, és milyen okok vezettek a faj már-már robbanásszerű elterjedéséhez szinte egész Európában.

Fotó: Dr. Juhász Lajos

Az írás elején szándékosan nem használtam az aranysakál esetében a visszatelepülés kifejezést, mivel napjainkra egyre nő azok száma, akik megkérdőjelezik ennek valódiságát. Vagyis a korábban elfogadott nézet alapján, miszerint az aranysakál is őshonos fajként csak „visszatelepült” a Kárpát-medencébe a többi nagyragadozóhoz hasonlóan, nem biztos, hogy megállja a helyét. És ha emellett figyelembe vesszük, hogy ezt leginkább azok körében hallani, akik hivatásos vadászként folyamatosan részt vesznek az aranysakál állomány gyérítésében/szabályozásában, vagyis igencsak jól ismerik a faj természetét, szokásait, viselkedését, akkor mindenképpen el kell gondolkozni az őshonosság kérdésén.  

Hogy a középkorban vagy azelőtti időkben Közép-Európa területén élt-e aranysakál nem könnyű megállapítani. Vannak, akik irodalmi forrásokra hivatkozva a magyar nyelvben használt „toportyán féreg” elnevezés kapcsán látják a bizonyítottnak ezt, mivel ezzel a névvel szerintük az aranysakált hívták akkoriban. Ha jobban utána nézünk kiderül, hogy a történelmi időkben a „toportyán” szó mintegy összefoglaló kifejezése volt az embereknek kárt okozó nagyobb testű ragadozó emlősállatoknak, és leggyakrabban a farkasra, sőt az elvadult kutyákra is használták.

A Toldiban is megemlített „toportyán” elnevezésre maga Arany János is a „réti farkas” magyarázatot adta, ami alatt korántsem biztos, hogy az aranysakált értette. Azok, akik leginkább kétségbe vonják az őshonosság tényét leginkább azzal érvelnek, hogy az aranysakál emberi kéz általi kiirtása Közép-Európából az akkor rendelkezésre álló eszközökkel, fegyverekkel, csapdákkal nehezen elképzelhető, látva hogy napjainkban a korszerű technikákkal sem tudják megállítani az állomány növekedését, terjedését.       

Az 1800-as évek elejétől egészen a XX. század közepéig aranysakál észlelése csak néhány esetben fordult elő hazánk területén, amelyek főként kóborló fiatal hímek voltak. Az 1980-as években a déli országhatár menti részeken előszőr szórványosan tűntek fel kóborló példányok, majd a 90-es évek elején már szaporodó családokat észleltek. Érdekesség, hogy 1993-ban a Tisza-mentén a Hajdú-Bihar vármegyei Egyek határában lőttek egy példányt, és vittek be további vizsgálatokra az akkori Debreceni Agrártudományi Egyetem Állattani és Vadgazdálkodási Tanszékére, amely akkoriban még olyan ritkaságnak számított, hogy a gereznáját és a lefőzött csontjait az egyetem felajánlotta a Nemzeti Múzeum állattani gyűjteményének. Mivel a faj őshonosságát a hivatalos természetvédelem is vallotta, az aranysakál Vörös Könyves faj volt, és terjeszkedését, állománynövekedését semmi sem gátolta. Pedig intő jelként ott állhatott volna a Bulgáriában, illetve a Dél-Szláv térségben tapasztaltak. Már az 1970-es évek elejétől robbanásszerű terjedése kezdődött a fajnak a Balkántól Észak-Nyugat irányába. Mára ott tartunk, hogy már Dániában és a Balti államokban is észleték a jelenlétét. 

Fotó: Dr. Juhász Lajos

Mivel az aranysakál generalista faj, vagyis sokféle környezetben és sokféle táplálékon képes megélni, a magyarországi vadbőség terített asztalként nagyban hozzájárult a rohamos terjedésnek. A nagy táplálékkínálat a szaporodási sikerre is hatással volt, így a szukák nem ritkán 8-12 kölyköt is fialtak, akiket többnyire eredményesen fel is tudtak nevelni. Az aranysakál megjelenésekor végzett táplálkozásbiológiai kutatások, amelyek ürülékminták elemzésén alapultak, kezdetben azt mutatták, hogy túlnyomó részt kistestű rágcsálók alkotják a táplálékát, amit már akkor kétkedve fogadtak a vadgazdálkodók. Később a gyomortartalom vizsgálatok azt igazolták, hogy a vadászatok során meglőtt és a helyszínen otthagyott nagyvadfajok zsigereit is nagy mennyiségben fogyasztja az aranysakál. Ezért a vadgazdálkodók többsége mára fel is hagyott ezzel a gyakorlattal, és a zsigereket nem hagyják kint az erdőben. Később az is bizonyítást nyert, hogy az őz, a dám és a vaddisznó újszülött és fiatal egyedeit is nagy mennyiségben zsákmányolják a sakálok. Napjainkra már ott tartunk, hogy egy somogyi területen megfigyelt dám csapatban nyár közepére alig volt olyan tehén, amely mellett borjú legelt, mivel a szaporulat jelentős részét az aranysakálok az ellés utáni hetekben zsákmányul ejtik.   

Az aranysakál robbanásszerű elterjedése és elszaporodása nem csak a vadgazdálkodóknak jelent problémát. Helyenként már a háziállatokat is megtámadják, és nem véletlen, hogy a nemzeti parkjainkban is szükség van az intenzív vadászatukra, mivel a védett állatokra is komoly veszélyt jelentenek.

Az aranysakál állomány gyérítését a sportvadászok mellett leginkább a hivatásos vadászok végzik, közülük jónéhány professzionális szintre emelte a vadászat módszerét. Ehhez hozzájárult az is, hogy a törvényalkotók is felismerték, hogy számukra engedélyezni kell az éjszakai vadászatok hatékonyságát növelő, célzásra is alkalmas éjjellátó (infra, hőkamera) eszközök használatát. De meg kell említeni azokat a vadőröket is, akik engedélyezett szelektív csapdákkal fogják meg nagy számban a területükön vadászó sakálokat. A 2021/2022-es vadászati évben hazánkban elejtett és megfogott 12.620 (OVA adat) aranysakál mennyisége önmagáért beszél és jelzi, hogy a vadgazdálkodóknak komoly feladatot jelent az állomány szabályozása. A fajra jelentkező vadászati nyomás úgy tűnik, egyelőre nem állítja meg, csak lassítja az állomány további növekedését. A jövőt prognosztizálva várhatóan a jelenlegi legnagyobb állománysűrűséget mutató négy vármegyében (Somogy, Baranya, Tolna, Bács-Kiskun) nem fog már jelentősen tovább növekedni az aranysakál populációja, de az ország távolabbi részein fel kell készülni a jelenleginél több észlelésre és ezzel együtt a vadállományban okozott nagyobb kártételre.

Dr. Szendrei László
DE-MÉK, Állattudományi, Biotechnológiai és Természetvédelmi Intézet,
Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszék

agrotrend.hu / Debreceni Egyetem