Véget kell-e vetni a tejipar koncentrálódásának?

Az Egyesült Államokban a leállás – nálunk is megélt – első napjaiban az üres tejtermékpolcok és a tejet kiöntő gazdák képe párhuzamosan jelent meg. Nyilvánvalóvá téve ezzel azt, hogy az ellátási lánc nem bírta ki a szakítási, szilárdsági próbát. Az amerikai elemzők súlyos következtetéseket vontak le: „be kell avatkozni, és véget kell vetni a mintegy negyven éve tartó konszolidációs folyamatnak. A túl nagyra nőtt termelői és feldolgozói vállalat-csoportok ugyanis elvesztették rugalmasságukat, és lassan, nehezen alkalmazkodnak a kihívást jelentő körülményekhez”. Kemény szavak ezek egy olyan szektorban, amely hosszú évek (évtizedek) óta a cégfelvásárlási piac dobogós helyein áll, és amely alapanyagoldalán az agrárium nehéziparaként, tényszerűen lassabban tud reagálni a piac rezdüléseire, mint a többi agrárszektor.

Ennek legalább két olvasata van: (1) Állításuk szerint, a kisebb ellátási láncok rugalmasabban tudnak alkalmazkodni a piaci igényekhez; (2) Azok a folyamatok, amelyek hajtják a konszolidációt (hatékonysági verseny, költségcsökkentési kényszer és társaik) már nem szolgálják egyértelműen a fogyasztók érdekeit.

Kérdés, hogy a helyi termékek felértékelődése mennyire tartós következménye a koronavírus járványnak. A kikényszerített felismerés, tudatosodás velünk marad-e a válság enyhülésével, múltával? A kiskereskedelem vezérelte élelmiszer ellátási láncok hol találják meg az egyensúlyt a kedvező árú tömegcikk, és magas hozzáadott értékű helyi termék között? Itthon is azt látjuk, hogy keményen rá kell dolgozni közösségi marketing eszközökkel a „fogyaszd a hazait” trendre ahhoz, hogy érzékelhető hatást lássunk, de a tartósság akkor is kérdéses.

Mi lesz, ha kizárjuk a valóságot?

Ahogy a VR1 szemüveggel ellátott tehenek, úgy gyakran mi magunk sem látjuk magunk körül a valóságot. Lehet olyat mondani, hogy a fogyasztó érdeke már nem az olcsó, hanem a jó ár-érték arányú élelmiszer, de akkor miért kellene mesterségesen beavatkozni a piaci folyamatokba ahhoz, hogy ez érvényesüljön? A kasszánál ugyanis még messze nem ez a kép látszik. A tejtermékek piacán pedig különösen ez érhető tetten. Persze csökken a folyadéktej, s nő a sajtok, vajak aránya a keresletben itthon is, de az ár minden termékkörben ott van a fő döntési pontok között.

Szóval, nem látjuk reális elképzelésnek azt, hogy a tejipari konszolidáció útjába a fogyasztókra hivatkozva állítsunk adminisztratív korlátokat. Annál is inkább, mert az egyik leggyorsabban globalizálódó iparágról beszélünk. Ennek hátterében pedig igenis azok a hatékonysági kényszerek állnak, amelyek oly régóta nyomasztják a világ élelmiszerpiacait. Ezek miatt emelkedett többszörösére a tejtermék világpiac mérete a mögöttünk hagyott két évtizedben, és ma is ez mozgatja a fejlesztéseket. E verseny kíméletlen bírái a kereskedők, akik a fogyasztó szócsöveként hajtják ebben az alagútban előre(?) ezt az iparágat is.

Az élelmiszeripari cégfelvásárlások piacán tavaly is csak az adalékgyártók tudtak több akvizíciót felmutatni, mint a tejipar. Szemben a Zenith-el, a Rabobank 115 ügyletet regisztrált tavaly a világ tejiparában. Ennek felét Európában.