A Nemzet Gazdásza – Interjú Juhász Istvánnal

Az alábbiakban Juhász István a Nemzet Gazdásza cím büszke tulajdonosának inspiráló és érdekes történetét hallgathatják meg, illetve olvashatják el. Juhász István élete a mezőgazdaság, a közösség és a családi hagyományok köré épült. Egy földműves család sarjaként indult Hanváról, majd munkájával és kitartásával a térség meghatározó személyiségévé vált. Élettörténete példát mutat az elhivatottság és az értékteremtés erejéről.

Juhász István: 1944. augusztus 25-én születtem Rimaszombaton, földműves családba. Apám és anyám is mezőgazdasággal foglalkoztak. Őseimet visszatudtam keresni egészen 1620-ig. Ők akkor Hanvára költöztek, mint jobbágyok. Utána itt élték le az életüket egészen a mai napig. Egy testvérem van, aki 1947-ben született.  A család az mindig együtt élt, 3 generációs család volt. Voltunk mi a gyerekek, voltak a szülők és a nagyszülő, a nagyapám. Mindenki mezőgazdasággal foglalkozott. Úgy van ezzel az ember, hogy lehet, apám megfogta a kezemet, amikor megszülettem, azt mondta, hogy te paraszt legyél, mezőgazdasággal foglalkozol az egész életedbe. Úgy is lett. Az alapiskola 5 osztályát Hanván végeztem el. Itt is csodálatos tanítóim voltak, falusi tanítók. A mezőgazdaság szeretetét a szülők oltották belém. Mindig úgy tanítottak a szüleim, hogy mindenkinek jót tegyél, mindenkinek köszönjél, mindenkit tiszteljél meg, és becsületes ember módján éljél. Akinek csak lehet, fogjad a kezét, hogy ne menjen el erről a tájról. Itt maradjon ebben a faluban, ebben a magyar közösségben. Ez egy csodálatos falu. Szeretem ezt a falut. Nem is tudtam soha innen elmenni. Mindig úgy gondoltam, hogy itt tudok az embereknek a legtöbbet segíteni. Ezek az emberek egyszerű emberekként éltek. Mindenki ebben a faluban mezőgazdasággal foglalkozott az én gyerekkoromban. Imádtuk ezt a munkát. Csodálatos volt kint a határ, olyan volt, mint egy virágos kert. Mindenki kint dolgozott, voltak állatok. Nem lehet elfeledni ezeket az élményeket, a gyerekkori élményeinket. A Hanvai alapiskola öt osztályának elvégzése után ide kerültem iskolába, Rimaszécsre. Itt három évet jártam, akkor még nyolc osztályos volt az alapiskola, és kisérettségivel zárult itt Rimaszécsen. A mögöttünk lévő épület már nem az az iskola, ahová jártam. Az le lett rombolva, és ez az új iskola lett építve a helyére. Itt a Rimaszécsi évekről azt tudnám elmondani, hogy fiatalok voltunk, elevenek voltunk, sok mindent megcsináltunk. Kijártunk feketén halászni, az is egy nagy élmény volt. Itt gyönyörű somfák voltak a dombon. Mert itt nem messze a magyar oldalon tele volt somfával, Kijártunk somozni. Néha kihagytuk azt az egy pár órát az iskolában. Csodalatos tanáraim voltak itt is, mint Ferenc Dezső bácsi, vagy Ciprusz Elemér bácsi. Akik életemben mély nyomot hagytak bennem, hogy érdemes tanulni, érdemes odafigyelni, az emberekkel érdemes alkotni, értékeket létrehozni, hogy az embernek az élete ne legyen tartalmatlan, valami maradandó maradjon az ember után. Ezt mind itt Rimaszécsen megtanultam ezektől a tanároktól. A rimaszécsi alapiskola befejezése után Tornára kerültem ebbe az iskolába, amelyik iskola 1958-ban nyílott meg. Magyar nyelven mezőgazdasági szakközépiskolaként érettségivel. Csodálatos iskola volt ez az életemben. Itt tanultam meg, hogy kell illedelmesen viselkedni, dolgozni, tanulni. Csodálatos kapcsolataink voltak a tanárainkkal. Az osztály maga 25 diákból állt és mindenki becsületes diákként tanult ebben az iskolában. Tanáraink olyan emberek voltak, akik példa értékkel szolgáltak a viselkedésünkben és megtanítottak minket arra is, hogy emberként álljuk meg a helyünket az életben. Olyan tanáraink voltak itt, mint Berze István igazgató úr, vagy Kárdos István, a nyitrai pedagógiai egyetemnek a tanára. Minden egyes tanáromra és osztálytársamra nagyon nagy örömmel és nagyon nagy lelkesedéssel emlékszem vissza. Én voltam ennek az osztálynak, az akkori könyvelési osztálynak az osztályelnöke és minden egyes találkozót becsületesen 1962-től – mert itt érettségiztem 62-be – becsületesen megszervezzük, itt, Tarnán vagy nálunk Hanván. Egyetlen egy találkozó sem volt kihagyva. Mindannyian megkaptuk Tarna Díszpolgári címét. Az akkori polgármesternő is szeretettel emlékezett vissza erre az iskolára. Sajnos most az iskola üresen áll, utoljára gimnáziumként működött, elvitték az iskolát innen Rimaszombatra. Volt egy csodálatos tablónk, amely tabló ma is meg van. Én mikor az iskolát bezárták, elvittem haza, hogy ott megőrizzem az én osztálytársaimmal. Itt az iskola befejezése után jelentkeztem a nyitrai mezőgazdasági, egyetem közgazdasági szakára. Fel is vettek, de nem mentem el, elmentem katonának. Katonaság után hazajöttem, meggondoltam magam, hogy pedagógus leszek. Elmentem nyitrai Konstantin Egyetem pedagógiai szakra, lehúztam három évet, aztán meggondoltam, hogy mégis parasztnak kell lennem. Átjelentkeztem a mezőgazdasági egyetemre, az egyetem közgazdasági szakára, és ott végeztem el. Egész életemben 1962-től csak mezőgazdaságban dolgozom és ez adja nekem az életet. Minden nap, újra, kelek minden nap. Én soha nem hiányoztam a munkából, inkább betegen ott voltam, ha csak bírtam, mentem. Imádtam, szerettem ott lenni az emberek között. Emberekkel alkotni, az egy csodálatos munka. Ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy az életem célját elértem, hogy mezőgazdaságban maradtam dolgozni. Most már lehet másképp néznek ránk a vállalkozások, de ennek a mezőgazdasági tevékenységeknek van lelke. Ezt lélek nélkül nem lehet csinálni, szeretet nélkül nem lehet. Én állítom azt, hogy mi akik a mezőgazdaságban dolgozunk, mi imádkozunk a legtöbbet. Mert imádkozunk, hogy kikeljen a termés, imádkozunk, hogy el ne verje a vihar, el ne verje a jég, aztán imádkozunk, hogy mennyit kell még neki kint aludni, hogy le tudjuk aratni. Apám mindig azt mondta, hogy egy parasztnak, aki a mezőgazdaságban dolgozik, mindent ki kell neki bírni. Ha ma jön egy nagy jégverés, holnap reggel fel kell kelni és folytatni kell a munkát. Én is ezt csinálom életem végéig, minden nap folytatom a munkát. Életem egyik legnagyobb állomása volt Rimaszécs. 1976-ben kerültem ide, szövetkezeti elnökként. Közel ezer ember dolgozott itt ebben a szövetkezetben ekkor. Hatalmas volumenű zöldségtermelés folyt itt 150 hektáron, dohánytermelés 100 hektáron. Rengeteg állatot tartottunk annak idején itt, ebben a szövetkezetben. Nagyon nehéz volt a kezdet, de fokozatosan sikerült nekem egyetemistákat idehozni Rimaszécsre. 44 mérnökkel dolgoztam itt és három jogásszal, sikerült a nyitrai egyetemről beszerezni őket, hogy jöjjenek el dolgozni ide. Minden embernek tudtam itt munkát adni és megtalálta mindenki az ő helyét. Az ő kvalifikációjához, az ő minőségi munkájához képest mindenkinek tudtam munkát adni és becsületesen tudtak dolgozni, ennek meg is lett az eredménye. A régi rendszerben is komoly kitüntetéseket kapott ez a szövetkezet. Ez a nép, lényegében az itt élő nép kapta ezeket a kitüntetéseket, amire én nagyon szívesen emlékszem vissza, és minden dolgozómra. 32 éve mentem el innen, azóta dolgozom Hanván a kft.-be, de még most is messziről köszönnek, ha jövök Rimaszécsre. Szívesen emlékezünk egymásra, azokra az évekre, amit itt eltöltöttem velük. Ahogy jött a rendszerváltás, akkor én hazamentem Hanvára, és azóta az Agrarius kft.-be dolgozom, több mint 32 éve.

Pósa Zoltán: 1976-ban, a Juhász István mérnök ide került hozzánk Rimaszécsre, én a tanács elnöki tisztségét töltöttem be. Ilyen kapcsolat fűzött először hozzá, ami később szoros barátsággá fejlődött. Az első találkozásomat tudnám felidézni Juhász István mérnökkel. Megfogott az a szakmai hozzáállása amivel a kérdésekre válaszolt a tanácsülésen. Több mint 15 évig dolgoztunk együtt és fejlesztettük a községet. Ami a legjobban megmaradt bennem,az az, hogy nem tapasztaltam tőle olyat, hogy valamire ő azt mondta volna, hogy nem. A rendszerváltás után Juhász István barátom visszatért Hanvára, ahol saját vállalkozásba kezdett. A szakmai kapcsolatunk véget ért, én is otthagytam az állást. De a barátságunk megmaradt és azóta is biztatjuk egymást, eszmét cserélünk olyan dolgokról amik őt foglalkoztatják. Csodálattal szemlélem azóta is az energiáját és erejét, amellyel a hanvai kulturális élettel, valamint a helyi magyarság kulturális életével kapcsolatban megvalósít. Sajnos, az évek fölötte sem múlnak el nyomtalanul, de ő továbbra is ugyanolyan lelkesedéssel és elánnal dolgozik az itt és körülöttünk élő emberekért és sokat tesz az egyetemes magyar kultúráért.

Juhász István: 1990 januárjában jöttem el Rimaszécsről haza Hanvárra. A Hanvaiak kérése az volt, hogy a nagyszövetkezet amelyik Lénártfalvával volt közös, váljon el és alakítsunk egy kis szövetkezetet csak a Hanvaiakkal. Ez meg is történt, de 1992-ben rájöttem, hogy a régi rendszer alapján nem tudok velük együttműködni, ezért úgy döntöttünk, a rokonok, a család és a jó barátok, hogy alakítunk egy kft.-t. és a kft. földjén fogunk mi gazdálkodni. Lényegében mi nem nagyon kaptunk vagyonkiegyenlítésbe semmit, mindent a saját pénzünkből alapoztunk meg. Tehát ez a kft., ahol most önök vannak, az Agrarius kft., ez saját erőből, pénzügyi támogatás nélkül állt talpra. A kft. neve 32 év alatt soha nem változott, mindig Agrariusnak hívták, és mondhatom, hogy ez a kft. olyan, mint egy nagy család. A rokonság együtt dolgozik, némelyiknek gyermeke itt dolgozik, vagy aki majd jön tovább folytatni. Nagy kár lenne eladni ezt a kft.-t, vagy befejezni a munkáját. A gazdaság mellett a falu fejlődéséről sem feledkeztünk meg. Most itt ülünk a szövetkezet kávézójában, kiállítótermében. Lényegében ez egy komoly beruházás volt, de nem az volt a célja, hogy nagy jövedelmet hozzon, hanem az volt a célja, hogy a rendes emberek itt találkozzunk, beszéljük meg a napi problémáinkat és tudjunk előre lépni. Ez az egész vonal, ezen kívül, hogy kávézót építettünk, kastélyt újítottunk fel, öregek otthonát hoztunk létre. Sok mindent megcsináltunk ebbe a faluba, de ezt mind azért, mert mi mindannyian ragaszkodunk a faluhoz, én különösen ragaszkodom a falumhoz. Én ezeket az embereket nagyon tudom tisztelni. Hanván lényegében két földesúr élt a háború előtt, az egyik a Hanvai család volt, a másik a Darvas. Kettő kastély van. Csodálatosan van elhelyezve a falu két végére a két kastély, mintha védené a falut a két kastély. Most mi ahol vagyunk, ez a Hanvai család kastélya volt, ahol a szövetkezetesítés idején a kastélyokból irodaházakat és raktárakat csináltak. Amikor megépült az új irodaház, ami már szintén romhalmazként áll, példát statuál, akkor azon gondolkoztunk, hogy mi legyen ezzel a kastéllyal, mi legyen a sorsa? Nekem az volt akkor is a véleményem, hogy nem szabad lebontani a kastélyt, mert a történelmünket, a magyarságunkat tennénk tönkre. Meg kell védeni a kastélyt. Próbáltunk rendezni pénzt is, sikerült is pénzt intézni a minisztériumtól és akkor újra visszaépítettük a kastélyt. Akkor a gondolat az lett, hogy ebből a kastélyból öregek otthonát csináljunk. Azt az otthont, mi közösen, a hanvai református egyházzal működtetjük 13 éve.

Juhász Éva: Juhász Istvánnak, a díjazott mezőgazdásznak vagyok a lánya. Azt a feladatot kaptam, hogy mondjam el, milyen édesapa volt ő valamikor, vagy most milyen édesapa. Azt mondanám, hogy ambivalens, mert egyrészt mindig is nagyon szeretett munkába járni és már-már azt mondanám, hogy munkamániás volt. Nagyon elismert és nagyon komoly volt. Másrészt viszont mindig volt benne egy kis huncutság, egy kis bohóckodásra való hajlam és akkor ezt ő otthon kiélte. Jellemző volt, hogy anyukám volt a szigorúbb. Ő ezt-azt megtiltotta, amit ő jónak látott akkoriban megtiltani, megtiltotta. Apu pedig azért buzdított, hogy na mégiscsak, akkor ezt kövessük el és akkor dörzsölte a tenyerét, amikor már egy kicsit nézeteltérés adódott ebből és akkor ezen jókat szórakoztunk. Úgyhogy tulajdonképpen nekem ő nem egy szigorú apa volt akkoriban, hanem inkább egy pajkos társ. Együtt bohóckodtunk, együtt nevetgéltünk, de ugyanakkor, amikor elvitt magával munkába, mert nagyon elfoglalt volt és gyakran elvitt, akkor azért láttam, hogy ő nem mindenkivel bohóckodik és mindenkivel nevetgél, hanem igenis ott volt neki 800-900 beosztottja akkoriban a szocializmusban és azért ő nagyon tudott szigorú is és következetes is lenni. Az unokákkal szemben is ugyanez érezhető, hogy azért ez a fiatalkori bohóckodás, jó értelemben, azért ez megmaradt, a humorra való hajlam. Valóban, jó humorérzéke volt fiatalabb korában, az évek alatt azért kicsit megkopott, de még fel-fel csillan mostanában is.

Juhász István: Hanván sok híres ember élt, és ma is él. Nagyon híres ember volt Tompa Mihály, református lelkész és magyar költő. Én 1963-ban mentem el katonának Taborra, az egy nagy katonai város, Bechinében szolgáltam. Egy év után bejött a katonatisztem és hozzám szólt magyarul. Én meglepődtem. Azt mondta, hogy én tudom, hogy te hanvai vagy. Mondd el mi van Tompa Mihály síremlékére felírva. Én nem tudtam. Akkor hozta katonai könyvemet, haza küldött öt napra, hogy te most menj haza oszt tanuld meg. Ő tanított meg arra engem. Akkor egy borzasztó hiány érzetet éreztem, hogy én ezt nem tudtam, hogy tiszteltem meg úgy, hogy tudnám, hogy mi van a síremlékére felírva. Attól pillanattól kezdve kezdtem el foglalkozni azzal, hogy ezt minden hanvainak tudni kellene, iskolásokat ki kellene vinni  Tompa Mihály síremlékéhez és megtanítani, mondjuk azt a világregét, amit Arany János írt. Utána kezdtem el foglalkozni azzal, hogy a hanvai híres embereknek az emlékét én megmentsem. Ezért kaptak itt szobrot, ezért kaptak itt emlékszobákat. Én úgy gondoltam, hogy amit ők tudtak alkotni, azt meg kell menteni ennek a nemzetnek. Én nem Magyarországon élek, hanem Felvidéken, mégis olyan csodálatos érzések fognak el engem, ha elmegyek Magyarországra, mert mégis az a hazám része. Valahogy én a gyerekeimet, az unokáimat is mindig úgy tanítom, hogy mindegyik magyar iskolába jár. Fel sem merült, hogy ők szlovák iskolába járjanak. Ők ezt a magyar nyelvet gyönyörűen használják. Egyszerűen úgy lelkendeznek, hogy de jó, hogy én tudok magyarul, hogy én magyar vagyok.

B. Kovács István: Régész muzeológus, néprajzkutató vagyok, és huszonöt éve annak, hogy Juhász Istvánnak külső munkatársa lehetek. Igyekeztem mindazon törekvéseiben támogatni a magam erejével, amit ő az itt élő magyarság érdekében végzett, akár az örökség felmutatására gondolunk vagy éppen a magyar jövő megalapozása érdekében végzett szolgálataiban. Konkrétan részese lehettem a Juhász István által létesített Igó Aladár Emlékparknak. Ott lehettem vele, amikor a romjaiban lévő hanvaiak kúriáját felújíttatta. Itt lehettem a szolgálatában akkor is, amikor emléket állított az itt élt vagy ide kötődő magyar művészeknek, költőknek, Mács Józsefnek, Tóth Elemérnek, vagy Igó Aladárnak. Én úgy emlékszem és úgy tartom őt az emlékezetemben mindig, mint olyan magyar embert, akire talán a Diogénész, az ókori bölcs példáját lehetne idézni. Akiről azt tartották, amikor látták, hogy fényes nappal egy lámpással járkál, hogy miért teszi ezt, akkor ő valahogy úgy válaszolt, hogy keresem az embert. Én Juhász Istvánban ezt a nagybetűs embert ismerhettem meg. Ő az, akihez bárki támogatásért fordult, abban a törekvésében, hogy az itteni magyarságot szolgálja, az azt a támogatást mindig megkapta. Tőle senki nem távozott el üres kézzel. Én úgy gondolom, hogy méltó utóda ő, annak az Andrássy Dénes grófnak, aki a XX. század elején a legnagyobb mecénásnak számított a vidéken.

Juhász István: Ez a lelki kérdés.  Én úgy érzem, hogy nem maradhatok adósa az én nemzetemnek. Semmiben. Nekem azt meg kell csinálni, meg kellett csinálni. Egyszerűen én örülök, ha segíteni tudok, mert soha nem merült fel bennem az, hogy rossz helyre teszek valamit, mindig átgondolom. Csodálatos emberek vagyunk itt. Nagyon nehéz, mert én is többfajta generációt meg sok népet ismerek, de bennünk van valami különös a magyarokba. Van valami olyan, amit mások nem nagyon tudnak. Mi azért azt tudjuk, lelkileg is. Benne van, a lelkemben, hogy jó magyarnak lenni. Itt Felvidéken  is jó. Úgy tudnám mondani, hogy így teljes az életem.

agrotrend.hu