Rettenthetetlen vadász a csuka

A sugarasúszójú halak (Actinopterygii) rendjének csukafélék (Esocidae) családjába tartozó csuka (Esox lucius) Észak-Amerika, Európa és Ázsia hideg és mérsékelt égövi állóvizeinek és lassú folyású felszíni vizeinek ragadozója, amely a Balti- és az Északi-tenger brakkvizeiben is megél – írja a Turista Magazin. Az Esox nem (genus) típusfaját hazánk egyetlen más halfajával sem lehet összetéveszteni, megjelenése olyannyira egyedi. Teste megnyúlt, oldalról enyhén lapított, hát- és hasvonala gyakorlatilag párhuzamos a szemek előtt lapított fejtől egészen a rövid faroknyélig. Nagy méretű feje kacsacsőrszerűen végződik, orra megnyúlt, széles és lapos, hatalmasra tátható, erőteljes, tűhegyes fogak sokaságával felvértezett szájának hasítéka vízszintes, alsó állkapcsa előreugró. Nyelvén apró fogak sorakoznak.

Fotó: Adobe Stock

Szabályos sorokba rendeződő, aprócska pikkelyei nemcsak a testét, hanem fej két oldalát és a kopoltyúfedők felső részét is beborítják. A kifejlett példányok 120–144 átlyuggatott pikkely alkotta oldalvonala a test teljes hosszában jól kivehető. Hátának alapszíne zöldesszürke zöldes vagy zöldesbarna, világosabb oldalait gyakorta sávokba rendeződő, sárgás foltozottság díszíti, hasa fehéres vagy enyhén sárgás. A színezet alakulására a hal életkora, az élőhely sajátosságai és az évszakváltakozás is befolyást gyakorol. Kis méretű páros úszói, tehát a mellúszók és a hasúszók – a farok alatti úszóhoz hasonlóan – sárgásvörös alapszínűek, míg a hátratolódott, jellemzően a test utolsó negyedében, a farok alatti úszó felett elhelyezkedő hátúszója és a bemetszett farokúszó szürkésbarna.

A csuka remek alkalmazkodóképességgel büszkélkedhet, környezetével szemben nem támaszt különösebb igényeket, így a hegyvidéki patakokat leszámítva szinte minden víztípusban megél. Kiválóan érzi magát a növényzettel dúsan benőtt, nyílt vízfelülettel is rendelkező állóvizekben, a folyókban pedig elsősorban a szélvizekhez kötődik. A csatornák és a víztározók feltöltést követő benépesítésében fontos szerepet játszik. Élőhelyéhez rendszerint ragaszkodik, hosszabb-rövidebb vándorlásra legfeljebb tél végén, tavasz beköszöntekor adja a fejét, amikor a szaporodóhelyére igyekszik. Ívási időszaka idehaza február–márciusra esik.

Fotó: Adobe Stock

Népi megfigyelések szerint február 24-én, Jégtörő Mátyás napján veszi kezdetét a csukanász. A nőstények minden esetben sekély parti vizek vagy elöntött rétek növényeire, esetenként nádtorzsákra ikráznak. A 2,5–3 mm átmérőjű, ragadós ikrákból 10–30 nap múltán kikelő lárvák 12–13 mm-esen kezdenek aktívan táplálkozni (eleinte főként kerekesférgeket fogyasztanak). A vízi növényzet sűrűjében bujkáló csukaivadékok 20 mm-esen ragadozó életmódra térnek át: menüjükben a halakon kívül rákok, puhatestűek és rovarlárvák is szerepelnek. Ahogy nőnek, egyre nagyobb zsákmányokat (elsősorban keszegeket és kárászokat) szemelnek ki maguknak, és a kannibalizmus sem ritka köreikben. Prédája elejtéséhez kifinomult látását használja, az áldozatot pedig mindig egészben, fejjel előre nyeli le, amihez gyakran addig forgatja ide-oda a pórul járt halat, amíg az megfelelő pozícióba nem kerül. Erre a mutatványra azért van szüksége, nehogy „megakadjanak a torkán” a zsákmány úszósugarai, amelyek felmerednének, ha a farkánál fogva próbálná magába szuszakolni. A legtermetesebb csukák testhossza akár az 1 m-t, testtömege a 25 kg-ot is elérheti. Magyarországon egy 20,47 kg-os példány a rekorder.

Státusz

Az alapvetően nappal, olykor azonban éjszaka is aktív csuka (Esox lucius) az egyik legnemesebb halunk, amelynek kissé szálkás, de ízletes húsáért sokan rajonganak. Február 1-je és március 31-e között tilos a kifogása és elvitele, a fajlagos tilalmi időszak célja az ívás sikerességének biztosítása. A 40 cm-nél kisebb testhosszú csukákat vissza kell engedni a vízbe, naponta pedig legfeljebb három (megfelelő méretű) példány fogható ki a hatályos jogszabályok értelmében.

agrotrend.hu / Turista Magazin