Lakatos Tamara: nyomok a hóban, avagy egy gyermek álmának valóra válása

Kedves vadásztársak, fogadják nagy szeretettel Lakatos Tamara vadászhölgy sorait.

A hintaszékben ültem, az ablakon kifelé bámulva egy rókát figyeltem, aki a szakadó hóesésben játszott. Ritmikusan és lassan billegtem ellőre majd hátra, úgy figyeltem tovább a róka ugrásait a hóban. Valahogy, minden mozdulata, minden szökkenése mintha visszaemlékeztetett volna valamire. Lecsuktam a szememet. Hallottam, ahogy a tűz ropog mellettem majd csak hagytam, hogy az elmém képeket tárjon elém.  Gondolataimban megjelent  egy kislány, aki az ablakpárkányon ül és nézi a havas tájat, várja, hogy az Apukája hazatérjen a zsákmánnyal. Én voltam az még hosszú évekkel ezelőtt.
Újra kinyitottam a szemem, a róka még mindig ott volt. Nyomok a hóban. Nos lássuk én mennyi nyomot hagytam már a hóban?! Volt idő mikor csak sóvárogva néztem kifelé az ablakon Apa után, hiszen én is szerettem volna menni.

– Anya, én mért nem mehetek Apával vadászni?
– Jaj Tündérkém de hát még csak 6 éves vagy, eljön majd az ideje, ne türelmetlenkedj.
Csak lemondóan néztem ki az ablakon, majd nem soká feltűnt a ködben a kocsink. Felnéztem, a róka felpattant a földről, de csak azért, hogy egy újabb ugrással távolabb juthasson, tett egy nagy lépést.
Visszaengedtem a szemhéjaimat majd, tovább pörgettem az emlékeket. Ez volt az a nap mikor elhatároztam, hogy rálépek a vadászok vadregényes ösvényére, türelem ide vagy oda. Apa lépett be az ajtón, behozva magával a télnek hideg szelét, amitől még most, a jelenben is megborzongtam.
– Apa, holnap lesz a szülinapom kérlek hadd menjek ki veled vadászni, kérlek.
– Nem, bánom. De reggel csak egyszer megyek be hozzád, ha nem kelsz fel itthon maradsz.-mondta mosolyogva majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Újra láttam a rókát, most már nem szökdécselt, óvatosan lépkedett tovább a porcukorral szórt talajon, közeledett felém. Itt kezdődött minden. Másnap reggel én már felöltözve vártam a még csak akkor ébredező Apát. Azt hiszem az első libavadászatomat soha sem felejtem el. Nagy hó volt, a növények között kerestünk fedezéket. Az előttünk lévő víztükrön töltötték az estéiket a libák. Aztán megtörtént a csoda, az amire talán akkor is emlékezni fogok mikor a szemem utoljára csukódik le végső nyugalomra. A nap elkezdett felkelni, gyönyörű színekben pompázott a havas táj, és a víz is. Először csak narancssárga volt, majd vérvörösre változott, a szél halkan fütyült a libák szárnysuhogása pedig csak tovább fokozta a szépségét a nap felkelésének. Ahogyan kelt fel a nap, úgy szálltak a magasba a libák is, egyenesen felénk. A torkomban dobogott a szívem.  Kisandítok az ablakon. A róka szaladni kezdett, majd megbújt egy nagyobb hókupac mögött. Újra láttam magam előtt a kislányt ahogy fut a zuhanó libákért, ahogy ragyogó szemekkel nézi, az égből leeső pompás madarakat. Mintha a szemeimben a csillagokat rejtették volna el aznap. De ez nem olyan dolog ami valaha is elmúlik, minden vadászaton megtalálhatók a szememben a csillagok.  A róka előbújt a hókupac mögül és újra sétálni kezdett. Emlékszem ahogy megpakolva a sok libával mi is a kocsihoz indultunk. Ugyan ilyen elégedett léptekkel haladhattam én is, mint ez a kis fiatal itt előttem.
– Még este is kimegyünk vadászni.

Erre már nem is válaszoltam csak magamban örültem majd mikor eljött az idő izgatottan szálltam be a kocsiba. A róka bement a bozótosba és leült, úgy tűnt most engem néz. Visszazártam a szememet.  Besétáltunk a helyünkre és ott vártuk a beérkező libacsapatokat. A nap elkezdett lenyugodni, újra megfestve ezzel az égboltot és a vizet. Olyan volt mintha csak szétfolytak volna a színei, talán a szél fújta ezer -féle árnyalatba őket?! Vannak dolgok amiket nem lehet elfelejteni. Azt a napot sem feledem soha. Elégedetten billegtem mikor észrevettem, hogy egy másik róka is érkezett. Együtt indult el a két ravaszdi, észre is vettem mi felé. Egy fácán kakas lapult a bokor alatt, úgy láttam az idősebb róka tanítja a fiatalabbat a vadászat mesterségeire. Ám a fiatal vörös elkapkodta, a fácánkakasnak sikerült meglógnia. Mosolyogva eszembe jutott a Vuk című mese, mikor Vuk Karakot kérdezi.
„- Buta vagyok én Karak?
– Nem vagy te buta, csak még keveset tudsz. „

Apa nyomait követve jutottam el odáig mikor már puskát kaphattam a kezembe. Egyre több mindenre voltam képes, egyre jobban fejlődtem, és nőttem. 19  éves voltam mikor a legnagyobb nyomokat hagytam a hóban. Ekkor végeztem el az államilag is elismert vadászvizsgát, és lettem én magam is vadász. Vagy is, hogy az lettem e…inkább lehetőséget kaptam rá, hogy egy élet munkájával, és odaadásával azzá lehessek majd.  Az álom valósággá vált, és most már nem csak a képzeletemben voltam részese ennek a lenyűgöző világnak.  Mikor újra az ablakhoz fordultam, láttam, hogy a fiatal  újra próbálkozik, és hopp. Elkapta a kakast! De ott is hagyta és fickándozva ugrált a friss hóban.  Azon nyomban láttam önmagam örömét ebben az ugrálásban. Az első libám terítékre hozásánál én is pontosan ugyan ilyen örömtáncot jártam. De hisz van ennél nagyobb öröm? Létezik annál nagyobb boldogság, mint mikor az ember végre megkapja azt amire már évek óta vágyott?! Az öregebb róka odament a fiatalabbhoz felvette a zsákmányt majd elvonultak be az erdőbe ahol már nem láthattam őket.

Hiába telt el már sok-sok év, minden vadászatunk alkalmával újra leköltöznek a csillagok a szemeimbe. Hóesésben vadászni számomra a legnagyobb ajándék az egész világon, talán éppen azért mert az első vadászatomra emlékeztet. Számomra jól eső érzés visszaemlékezni a kislányra, aki csak figyeli Apukája mozdulatait, ami végül zsákmányt eredményez, majd látni a jelent, amikor már a lány mozdulatai is eredménnyel zárulnak. Van még hová követnem Apát, épp, úgy ahogyan ez a kis róka is tette, de egyáltalán nem bánom, ha EGYÜTT haladhatunk a havas tájakon. Többek ezek egyszerű nyomoknál, ezek emlékképek, amik nem engedik megfakulni a múltat. Lassan 23 éves leszek, de még mindig kislányos izgatottság lesz úrrá rajtam, ha sikerül levarázsolnom egy madarat a levegőből. Kevés nyomot hagytam még magam után, de amik ott vannak azok már jól láthatóak, és az út végén, mikor a hó majd elolvad, egy regényes élet végén marad ott az utolsó nyomom a hóban.

Lakatos Tamara