A vízügyi ágazat előtt álló, a belvizek visszatartása és a vízpótlás jelentette feladatok és kihívások

Gróf Széchenyi István fenti szavai csaknem 200 évvel azelőtt születtek, hogy a klíma antropogén hatásokra bekövetkező, illetve felgyorsuló változásának jelei mindenki számára nyilvánvalóvá váltak volna. Az éghajlatváltozás hatására csökkenő vízkészletek új helyzetet teremtenek a vízgazdálkodásban, a vízügyi ágazatnak egy egyre csökkenő vízkészlettel kell jól gazdálkodnia. Ennek érdekében nemcsak a vízügyi ágazatnak a lehető legnagyobb vízkészlet megtartására kell törekednie.

A víz visszatartás egy-egy területen, ami lehet egy vízfolyás vagy lefolyástalan terület vízgyűjtője, a keletkező vizek, mint például a belvíz, felszíni lefolyás (csapadékvíz, olvadékvizek) és fakadóvizek, a rendelkezésre álló természetes vagy mesterségesen létrehozott tározóterekben illetve a vízfolyások medrében történő tározása, vagy lefolyásának lassítása; ami által vizes élőhelyek hosszú távú fennmaradását biztosítjuk, elősegítjük a víz beszivárgását a sekély porózus felszín alatti víztestekbe, a mezőgazdaság számára elérhető vízkészleteket biztosítunk; összességében a klímaváltozás hatásait enyhítjük, azokhoz alkalmazkodunk. A vízpótlás egy-egy területen, ami lehet egy vízfolyás vagy lefolyástalan terület vízgyűjtője, a hiányzó vízmennyiség pótlása egy másik, rendelkezésre álló, megfelelő mennyiségű szabad vízkészlettel rendelkező, a VGT szerinti „jó” állapotú víztestből.

A vízvisszatartáshoz alkalmazott természetes tározóterek lehetnek, holtágak, morotvák, szikes tavak medrei, lápok, mocsarak, lefolyástalan területek, vízjárta területek. A mesterséges tározóterek lehetnek, tavak, vízfolyások mesterségesen kiszélesített medrei (ún. on-line tározók), a vízfolyások mentén kialakított oldaltöltéses tározók (off-line tározók), időszakos vagy tartós elöntések mezőgazdasági területeken.

A rendelkezésünkre álló csapadékadatok, illetve a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy egyre kevesebb az egy-egy vízgyűjtőn keletkező vízmennyiség, így a vízvisszatartás lehetőségei szűkülnek. Ugyancsak a vízvisszatartás lehetőségeit szűkítik a felszíni vizek növekvő igénybevétele, egyre több az ún. „feszített” vízgyűjtő, ahol a rendelkezésre álló szabad vízkészlet gyakorlatilag nullára csökkent, illetve egyes vízhasználatok más felhasználók szerzett jogait sértik. Ez a helyzet szükségessé teszi a hiányzó vízmennyiségek pótlását, amely így elválaszthatatlanná vált a vízmegtartástól. A víz megtartása és a vízpótlás ugyanazzal a vízrendszerrel megoldható.

A vízmegtartás és a vízpótlás így az alábbi kihívások elé állítják az ágazatot:

• A visszatartható vagy pótolható vízmennyiség, vízminőségi kérdések
• Hol tartsunk vissza vizet?
• Természetalapú vízmegtartó megoldások és zöld-kék infrastruktúra alkalmazása
• Természetvédelmi szempontok
• Műszaki jellegű kihívások

A rendelkezésre álló, visszatartható vízmennyiséget az időjárás, a hidrometeorológiai viszonyok határozzák meg, így az a vízkészlet, amivel gazdálkodni tudunk, változó méretű. Elsődleges szemponttá vált a belvizek lehető legnagyobb mértékű visszatartása, tározása, azonban az így létrehozott vízfelületek fenntartása és hasznosítása (rekreáció, horgászat) miatt azokban az években, amikor kevesebb vagy épp semennyi víz nem áll rendelkezésre, a vízpótlás lép előtérbe.

Magyarországon a belvíz tározására jelenleg összesen 253 millió m³ tározótér áll rendelkezésre. A változó klíma hatására az éven belül is szélsőségessé váló csapadékeloszlás miatt ennek a tározótérnek a növelése szükséges, azzal együtt, hogy jelenleg is zajlanak erre irányuló projektek. A belvíz tározására rendelkezésre álló tározótér növelésének egyik legnagyobb akadálya, hogy az erre alkalmas területek, mint például régi tómedrek, szikes tavak, morotvák jellemzően nem állami tulajdonban vannak, és e területek megszerzésére csak korlátozott lehetőségek állnak rendelkezésre. Alternatív megoldást kínálna a mezőgazdasági területek bevonása a vízvisszatartásba. Erre irányul az Agrárközgazdasági Intézettel folytatott közös projekt, melynek egyik eredménye lenne a területalapú támogatási rendszer átalakítása, amely érdekelté teszi, teheti a termelőket a vízvisszatartásban történő közreműködésben.

Napjainkra elvárássá vált a természetalapú vízmegtartó megoldások és a zöld-kék infrastruktúra elemeinek alkalmazása. A Természetalapú Vízmegtartó Megoldások (TAM) olyan multi funkciós megoldások, melyek célja vízkészletek védelme és az azokkal való gazdálkodás; a vízgazdálkodással kapcsolatos problémák kezelése, az ökoszisztémák helyreálltása és fenntartása, a víztestek természetes jellemzőinek és tulajdonságainak megőrzése természet-közeli eszközök és eljárások alkalmazásával. E megoldások fő fókusza a talaj, a vízadó rétegek és az ökoszisztémák vízmegtartó kapacitásának növelése az állapotuk javítása érdekében. A Természetes Vízmegtartó Megoldások számos előnyt biztosítanak, csökkentik az árvizek, szárazságok kockázatát, javítják a talajvíz minőségi és mennyiségi állapotát és az élőhelyek állapota is javul. A Természetalapú Vízmegtartó Megoldásokat 4 fő területre határozták meg, melyek a mezőgazdaság, erdészet, vízgazdálkodás és a városi vízgazdálkodás. A vízügyi területen 14 TAM csoportot határoztak meg, melyek közül itt csak a belvíz megtartása terén relevánsakat soroljuk fel:

A zöld-kék infrastruktúra a természetes folyamatok védelmét és javítását, azok területrendezésbe, területfejlesztésbe való tudatos beépítését jelenti. A zöld-kék infrastruktúra (ZKI) az Európai Bizottság Környezetbarát Infrastruktúráról szóló Közleménye szerint (Közleményben: zöldinfrastruktúra) egy eszköz az ökológiai, gazdasági és társadalmi javak természeten alapuló előállítására, a természet által az emberi társadalomnak nyújtott előnyök jobb felismerésére, valamint az ezen előnyök fenntartását és megerősítését szolgáló beruházások mozgósítására. Más szóval, természetes és félig természetes területek és más zöldterületek hálózatát jelenti, amely az emberi jóllétet és életminőséget támogató ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújt.

A zöld infrastruktúra elemei a növényekre, talajra és a természetes rendszerekre támaszkodva kezel problémákat támogatva az éghajlatváltozással szembeni ellenálló képességet. A kék infrastruktúra a hasonlóan megtervezett vízterek, pl. gyepes meder és természetközeli meder kialakítását jelenti. A vízépítési gyakorlatban ez a szokásos 1:1,5 rézsűhajlás helyett 1:2 vagy még inkább 1:3 rézsűhajlás alkalmazását, természetes partvédelem kialakítását (pl. élő rőzsefonat vagy cölöpsor), a meder vissza-kanyargósítását, lefolyást lassító rönkgátak beépítését jelenti.

A ZKI elemeit eredetileg kisebb mellékvízfolyások vagy városi területek vízgazdálkodására találták ki, így nem alkalmazhatóak teljes körűen egy-egy nagyobb terület, vízgyűjtő vízgazdálkodásának javításában, a vízkormányzás megvalósításában, az ún. „szürke” megoldások (a klasszikus vízépítés elemei) alkalmazása elkerülhetetlen.

A természetvédelmi szempontok is jelentősen befolyásolják az ágazat víz visszatartására irányuló tevékenységét. A víz tározásába vont területek természetvédelmi státusza és az élőhely jellege jelentősen befolyásolja a vízborítás magasságát illetve tartósságát, ezáltal a tározható, visszatartható vízmennyiséget.

A vízvisszatartás iránti növekvő igény műszaki jellegű kihívásokat is támaszt az ágazattal szemben. A belvíz elvezetésére létesített rendszerek a víz megtartására, mederben történő tározására további fejlesztések nélkül, csak korlátozottan alkalmasak. A műtárgyak alámosódása, a medrek rézsűinek megcsúszása olyan jelenségek, melyek azt jelzik, hogy a víz visszatartása érdekében műszaki fejlesztések szükségesek. Hasonlóképp a zöld és elsősorban a kék infrastruktúra egyes elemeinek integrálása érdekében is fejlesztések szükségesek.

agrotrend.hu/https://www.ovf.hu/