Keresés
Close this search box.

Hírek

Száz éve született Dr. Sterbetz István

Száz éve, 1924. január 20-án, Nagyszénáson született térségünk, a Dél-Alföld egyik legnagyobb hatású természetvédelmi alakja, a nemzetközi hírű ornitológus, neves vadász- és szépíró, Dr. Sterbetz István – írja a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság.

Születésének 100. évfordulója alkalmából az alábbiakban adjuk közre változtatások nélkül jeles tanítványa, Prof. Dr. Faragó Sándor megemlékező életrajzi leírását, akit atyai tisztelet és jó barátság fűzött a neves szakemberhez.

Száz éve született Dr. Sterbetz István (1924–2012)

„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn”
gróf Széchenyi István

Amikor büszkén és emelt fővel emlékezünk a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság működésének több mint 30 esztendejére, meggondolandó intelmet ad számunkra gróf Széchenyi István. Amikor a jelen és a körvonalazódó jövő nagyszerűségéről beszélünk, meg kell állnunk és emlékeznünk kell a kezdetekre, az alfára, hogy az eredményeket biztosító alapok, személyek és történések ne vesszenek a múlt homályába. Ezt tesszük most – emlékezünk és emlékeztetünk.

A dél-alföldi, azon belül a békési természetvédelem történelmének sarokköve dr. Sterbetz István. Rá gondoljunk az elkövetkezőkben, születésének 100. évfordulóján!

Sterbetz István 1924. január 20-án született a Békés megyei Nagyszénáson. A vajdasági Törökbecse, Óbecse környékéről származó Sterbetz család az 1848/49-es szabadságharc idején települt át Békés megyébe, s a 19. század végén vásárolta meg a Károlyi grófoktól a kisszénási gazdaságot. Édesapja, Sterbetz József, széles látókörű, magas szakmai tudású és mintegy 1600 hold (cca. 920 ha) földet bíró földbirtokos volt, így Sterbetz István gyermekkorától természeti környezetben nevelkedett. A család gondtalan jóléte tanította felelősségteljes gondolkodásra, hiszen az akkori mintagazdaság csak magas szakmai kultúrával, tudással, fegyelemmel és emberséggel volt működtethető. Egyértelmű volt, hogy a birtok részben-egészben Sterbetz István öröksége lesz, ezért a Szarvasi Ágostai Hitvallású Evangélikus Vajda Péter Gimnáziumon át egyenes út vezetett számára a Debreceni Gazdasági Akadémiára, ahol 1946-ban szerzett gazdász diplomát. A gazdasági tevékenységnek szerves része volt a vad, a vadgazdálkodás és a vadászat is. E vadászati hagyományokból sarjadt Sterbetz István későbbi hivatását jelentő természetvédelmi érdeklődése. Hajdanában e kettő szinte elválaszthatatlan volt egymástól.

A simának látszó életpálya – a diplomaszerzéssel egy időben – az államosítással és földosztással derékba tört, az ifjúkori álmok döntő része szertefoszlott.

Munkahelyi hányattatások

A földektől meg tudták fosztani az ifjú gazdászt, de a megszerzett tudástól nem. 1947-től a Szegedi Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, ahol az előzetes felsőfokú képesítése alapján kilátásba helyezték, hogy beszámításokkal – mintegy hat félév lehallgatásával – megszerezheti a biológia-földrajz szakos középiskolai tanári képesítést is. Közben dr. Ábrahám Ambrus Professzor pártfogását élvezve – mivel abban az időben személyi állomány nélkül volt az Általános Állattani Tanszék –, részt vett annak háború utáni újjáélesztésében. Két év után azonban mondvacsinált, politikai elmarasztalással – két nappal az államvizsga előtt – az államvédelmi hatóság eltávolította az Egyetemről. A szegedi évek mégis meghatározóak voltak pályafutására, hiszen itt mélyült el atyai barátsága Dr. Beretzk Péter-rel, a „Fehér-tó atyjával”. Az ornitológia mellett a fényképezés is itt vált örök szerelmévé, egyúttal későbbi műveinek az írással egyenrangú részévé.

1950-től kezdett állami szolgálatban dolgozni, kezdetben a Varászlói és a Biharugrai Tógazdaságokban, majd állami gazdasági vonalon. Biharugrai ténykedése során került kapcsolatba Nagy Lászlóval és Müller Gézával a táj madarász kutatóival. A Fehér-tó és Biharugra meghatározó élményeket szolgáltattak Sterbetz István későbbi vízivad vonatkozású kutatásainak elindításához.

Ami akkor tragédiának bizonyult a számára, az később alapjaiban határozta meg kutatói és magánéletét, végső soron pedig a magyar természetvédelmet.

Származási kifogásokkal újfent nem bizonyulva alkalmasnak állami üzemek vezetésére, a halgazdaságtól is meg kellett válnia. 1954-ben Budapestre költözött, de a szakmai hányattatások a fővárosban sem szűntek meg, hiszen kényszerből több munkahelyet is ki kellett próbálnia. Dolgozott Cegléden termelőszövetkezetben, Budapesten a Fővárosi Állat- és Növénykertben, majd a Gyógyszeripari Kutatóintézetben. 1956-ban, a forradalom alatt és után, külföldre mehetett volna dolgozni, már megvolt az előkészített munkalehetőség is a számára, mégsem gondolt egy percig sem arra, hogy elhagyja hazáját.

Húsz év a Madártani Intézetben – A dél-alföldi természetvédelem atyja

Sterbetz István – aki addigra már ismert és elismert madártani szakember volt – 1963-tól került az Országos Természetvédelmi Hivatal Madártani Osztályára, ismertebb nevén a nagy múltú Madártani Intézetbe, ahol – 1983-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig – 20 évig munkálkodott. Olyan kiváló munkatársai voltak, mint Keve András, Pátkai Imre, Schmidt Egon, Győri Jenő. Időközben Herman Ottó egykori székét elfoglalva, igazgatóként is ténykedett. Közvetlenül az intézeti alkalmazása utáni évben doktorált a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Disszertációjának címe „A magyarországi rizstermesztés madártani problémái” volt, s a tógazdasági gyakorlat során szerzett tapasztalatait és tudományos igényű vizsgálatait foglalta össze benne, egyúttal megalapozta a következő évek alkalmazott madártani tevékenységének egyik fontos intézeti irányát.

Madártani Intézeti munkásságának két, nemzetközi vonatkozásban is jegyzett és elismert vonulatát különböztethetjük meg. Amíg a Madártani Intézet a Növényvédelmi Kutatóintézet szervezetéhez tartozott, addig Sterbetz István – előbb külső munkatársként – alkalmazott ornitológiai feladatokkal, így táplálkozásvizsgálatokkal, illetve ökológiai problémákkal foglalkozott. Amikor az Intézet a természetvédelmi főhatóság szervezeti keretei közé került, kiszélesedtek annak feladatai is.

Az „intézeti feladatok hoztak vissza Békésbe” – írta egyik visszaemlékezésében. A Délkelet-Alföld természetvédelmi főfelügyelőjeként Békés és Csongrád megyék természetvédelmének szervezése vált fő feladatává. Nem ment tehát veszendőbe az a temérdek tapasztalat, megfigyelési eredmény sem, amely a hányattatott 15 év hozadéka volt a diploma megszerzése után. A tapasztalatok és a tudományos eredmények a Dél-Alföld természetvédelmének megalapozását és kiteljesedését szolgálhatták és szolgálták. Munkásságának eredménye lett a Sasér, a Pusztaszeri és Mártélyi Tájvédelmi Körzetek, Kardoskút, Tótkomlós-Pitvaros, a Tatársánc, a Szabadkígyósi és a Dévaványai Tájvédelmi Körzetek, a Túzoktelep, a Körös-völgyi Természetvédelmi Terület – tehát a későbbi Körös-Maros Nemzeti Park egységeinek – létrehozása. Mindezek okán bátran nevezhetjük Sterbetz Istvánt a Dél-Alföldi természetvédelem Atyjának.

Hű maradt tehát a dél-alföldi gyökerekhez, a később annyiszor és általa utolérhetetlenül megénekelt pusztai világhoz. Ennek a munkának – bár helyesebb lenne szenvedélyt, szerelmet írni – keretében egyik kiemelt teendője volt a túzokvédelem gyakorlatának kidolgozása, a dévaványai Túzokvédelmi Állomás létesítése, e faj nemzetközi jelentőségű védelmének szervezése.

Másik fő feladatkörét a vízivadvédelem képezte. E téren mindig megtalálta az egyetértésre törekvő hangot a vadászati főhatósággal és a vadbiológiai kutatóhálózattal, s mindenkor kereste a szoros együttműködés lehetőségét. Publikációinak zöme – egyébiránt több mint 700 írása jelent meg nyomtatásban – is a túzok és a vízimadarak tárgyköréből került ki.

Széleskörű szakmai és közéleti munkát folytatott. 1958-tól tagja volt a Magyar Biológiai Társaság Állattani Szakosztályának, amelynek a legtöbb, 45 előadást tartó tagja volt az utóbbi 50 évben. Alapító tagja és első főtitkára volt a Magyar Madártani Egyesületnek. 1973–1982 időközében 10 évig szerkesztette a Herman Ottó alapította Aquilá-t, az 1950 és 2000 közötti fél évszázadban 93 tudományos cikket publikált benne. Nyugdíjazása után szerkesztőbizottságának tagja maradt.

Egyik élharcosa volt a nemzetközi tudományos és gyakorlati természetvédelmi együttműködésnek. A Nemzetközi Madárvédelmi Tanács (ICBP – ma BirdLife International) Túzokvédelmi Munkacsoportjának volt a tagja 1972–1982 között. 1975–1982 időközében a nemzeti delegátus tisztét töltötte be a Nemzetközi Vizivadkutató Iroda (IWRB – ma Wetlands International) vízimadár-védelmi nemzetközi szervezetében. Mélységes meggyőződéssel vállalt hivatali feladata volt Magyarország csatlakozásának szakmai előkészítése a Ramsari és a Berni Egyezményhez. A Ramsari Egyezménynél 1979–1983 években volt magyar delegált.

Sterbetz István a problémákra rendkívül fogékony, azokat széles összefüggéseiben látó kutató volt, akinek a Teremtő azt is megadta, hogy a tudományos alapvetések után a madarak és az egész természet védelme érdekében olyan intézkedések kezdeményezője, elindítója, olyan védelmi hálózat megalkotója lehetett, amelynek eredményei Őt az alkalmazott természetvédelmi madártan magyarországi megalapítójává emelték.

Fotó: Szél Antal István

A vadászat és a természetvédelem harmóniája

A természetvédelmi hivatás mellett Sterbetz István sohasem tagadta meg vadász múltját, vadász mivoltát sem. Nem tépte ki szívéből a vadászgyökereket, mert Ő biztosan tudta és értette, hogy egész szakmai pályáját, eredményeit e gyökereken át táplálva tudta felépíteni. Tudatosan felvállalva folytatta olyan vadászó-madarászok küldetését, mint amilyenek intézetigazgató elődei, Herman Ottó, Chernel István, Csörgey Titusz, Schenk Jakab, vagy Pátkai Imre voltak.

E küldetésnek számtalan tanújelét adta szak és szépírói ténykedése során. Első cikke is Kittenberger Kálmán Nimródjában jelent meg 1946-ban „Dél felé” címmel. Ezt követően több mint 170 (!) cikket publikált a Nimród-ban, illetve a Magyar Vadász-ban.

A 2. világháború után nemcsak vadászati témákhoz nyúlt a Nimród hasábjain, de madarász élményeit is itt tette közzé. Ezzel a szemlélettel vetette meg írásaiban is a vadász-madarász-természetvédő belső harmóniát. Mindig a vadász-természetvédő párbeszéd, az érdekazonosságok hangoztatásának a híve volt.

Élményeit könyveiben is közreadta. Könyveiben, amelyekből sugárzik a magyar puszta, az állatvilág, a vad, a haza és a magyar ember szeretete, különlegesen egyéni stílusú művészi vallomás mindahány.

Irodalmi működésének felmérhetetlen az a hatása, amellyel – természetvédelmi és vadászati témájú kötetei által, már-már Fekete Istvánhoz mérhető prózájával – a természetszerető olvasók százezreinek lelkét megindította.

Szakértője volt olyan nagyhatású filmeknek, illetve filmsorozatoknak, mint a Novákovits András rendezte „A túzok, a puszták madara” (1982), vagy a 13 részes „A magyar puszta”. Nélküle nem jöhettek volna létre e nemzetközi visszhangot is kiváltó művek.

Elismerések

Sterbetz Istvánnak a természetért, a madarakért és a vadért végzett kiemelkedő és áldozatos tevékenységét a legkülönbözőbb módon értékelték és ismerték el. 1968-ban a Finn Természetvédelmi Szövetség választotta tiszteletbeli tagjává.

A természetvédelmi munkáját Pro Natura emlékéremmel, a Munka Érdemrend ezüst fokozatával, Teleki Sámuel-éremmel, végül a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság felterjesztésére – Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozatával ismerték el.

Vadbiológiai, vadászati szak- és szépírói munkásságért Nimród Emlékéremmel, a Hubertus Kereszt arany fokozatával, Magyar Nemzeti Vadászrenddel, a Magyar Vadászkamara Aranyérmével és a Magyar Vadászati Védegylet Arany Érdemkeresztjével tüntették ki.

A Magyar Biológiai Társaságtól megkapta a Herman Ottó-díjat.

Ismeretterjesztő munkásságáért a Művelődésügyi Minisztérium az „Amerre a madár se jár” című kötetért neki ítélte az 1981. évi nívódíjat. 1983-ban ugyanilyen elismerés érte a Magyar Televíziótól „A magyar puszta” című filmsorozatért.

Dr. Sterbetz István életének 88 évéről az elmondottaknál is ékesebben beszél tanítványainak sora – akik közé e sorok szerzője is büszkén sorolja magát – és az a lenyűgöző, az utókornak is példát adó és megmaradó munkásság, amit a dél-alföldi természetvédelmi területek sora éppen úgy jelez, mint a hosszú publikációs lista, vagy a könyvei és filmjei.

Tisztelt nemzeti parki és széleskörű természetvédő közösség!

Hajtsunk fejet Sterbetz István emléke és munkássága előtt, legyünk hálásak a Teremtőnek, hogy Őt adta Nekünk. Idén lenne 100 esztendős. Nélküle nem ívelhetett volna ilyen magasra a Körös-Maros Nemzeti Park története, nem lenne ilyen virágzó jelene.

Utolsó szavaim megint gróf Széchenyi István gondolatai:

„A következő nemzedéknek a fényhez egy lépéssel közelebb kell jutnia.”  – A fényes jövő érdekében – mindig közelebb! Törekedjünk rá!

Sopron–Szarvas, 2024. Január 10.

Prof. Dr. Faragó Sándor
akadémikus, tanítvány

A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság a centenárium méltó megünneplésére várhatóan a nyár elején rendez a Dél-Alföld természetvédelmi eredményeiről szóló szakmai konferenciát. A tudományos ülés keretében kerül bemutatásra Prof. Dr. Faragó Sándor tollából a Dr. Sterbetz István életét és munkásságát bemutató, frissen megjelenő életrajzi kötet, amely méltón állít emléket hazánk kiemelkedő madártani szakemberének.

agrotrend.hu / Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság

Tovább olvasom
Hirdetés

Fókuszban

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Facebook

Hirdetés
Hirdetés