Ma van a reformáció napja

Az ötszázkettõ évvel ezelõtt kezdõdött reformáció nem az elsõ ilyen mozgalom volt a nyugati, vagy más néven latin rítusú egyházban. Az egyházatyák idejébõl származtatják azt a mondást, hogy az egyháznak mindig (folyton) reformálódnia kell. Ötszázkettõ évvel ezelõtt ennek a mondásnak megfelelõen indult az a reformáció, amit mi annak nevezünk, holott nem az volt az elsõ reformáció az egyház története során – írja a Miskolci Egyetem.

502 éves a reformáció – fotó: pixabay.com

Mielõtt az 502 év elõtt kezdõdött reformáció örökségével foglalkoznánk, és azt ünnepelnénk, nézzünk meg néhány reformációs mozgalmat, ami az egyház története során elõzõleg zajlott le. (Természetesen most a keresztyénség nagy családjának a nyugati ágával foglalkozunk, mert a keleti keresztyénség a kezdeti idõkben akaratán kívül elkülönült a nyugatitól, és az itt felsorolt történések többsége azt nem érintette.)

A keletkezésekor zsidó vallási közegben indult keresztyénség hamar megértette Jézus nyilvánvaló útmutatását, hogy ki kell lépnie a zsidóság körébõl és világegyházzá kell válnia, mert õ annak fektette le az alapjait. Az apostolok, elsõ helyen Pál missziója során a keresztyénség a Római Birodalom városaiban terjedt, a városi lakosság fogadta szívesen a szinte rá szabott evangéliumot.

Aztán a negyedik század végén a Birodalom vidéki lakosságát is meg kellett térítenie az egyháznak, meg kellett találnia a vidéki embereknek szóló üzenetet. Megtalálta, bár ebben a hatósági kényszer is némileg közremûködött. Ekkorra már a Római Birodalmon kívül számos országot elért a keresztyén misszió, ahol az ottani viszonyokra alkalmazott keresztyén egyházak születtek. A kiemelkedõ nyugati egyházatya, Augustinus (354–430) egyebek mellett azt a reformot kellett, hogy kidolgozza, amelynek segítségével a keresztyénség és a nyugati kultúra túléli, ha a barbárok megdöntik a Nyugatrómai Birodalmat és megszállják annak területét.

Megoldotta azzal, hogy tanácsa szerint a kolostorokba menekítették a tudományt, az antikvitás kultúrájának iratait, együtt a keresztyén teológia vívmányaival. Sikerült. A 476-ban megdöntött Nyugatrómai Birodalom helyén röpke néhány évszázad alatt új és keresztyén Európa született.

A keresztyénség Augustinus jövõorientált reformterve nyomán megtalálta a krisztusi üzenetet az új Európa új lakói számára. De nem csupán a vallási üzenetet, hanem az immár keresztyén kultúrát is közvetítette, és a sötétnek mondott középkorban számos technikai fejlesztést vitt véghez, fõleg a szerzetesek mûvelt, a fizikai munkától sem idegenkedõ közössége. A szerzetesség már jóval korábban helyreállította a munka becsületét, amit Pál apostol hirdetett és saját példájával gyakorolt.

A 13. század elején a kolduló szerzetesrendek a nép közé vitték az evangéliumot, meghonosították a prédikációt, szükségleteik összekoldulása közben felkeresték a népet és prédikáltak, meghallgatták az emberek panaszait, és tanácsokkal látták el õket. A nép valójában ekkor ismerte meg saját keresztyén vallásának tanításait. Ez fontos megújulás, innováció volt.

A 14–15. században fontos elõreformációs mozgalmak zajlottak le két egyetemi tanár vezetésével, Angliában John Wyclif, Csehországban, a magyar nyelvhasználatban Husz Jánosnak nevezett elõreformátor vezetésével, akik mindketten lefordították a Bibliát nemzeti nyelvükre és bibliai alapú teológiai rendszert dolgoztak ki. Hosszú háborúk után a huszita egyház törvényesen elismert felekezetté lett Csehországban, utópisztikus társadalmi és politikai célkitûzései azonban nem valósulhattak meg.

A cseh huszitizmus Magyarországon is terjedt és maradandó következményekkel járt. Két huszita lelkész nevéhez fûzõdik a huszita bibliafordítás, ami az elsõ, terjedelmes, bár nem teljes magyar nyelvû bibliafordítás. Egyebek mellett a magyar obszerváns ferencesek több huszita tanítást átvettek, és kialakítottak egy szociális töltetû teológiát, ami az 1514. évi magyar keresztes háborút parasztfelkeléssé tette.

1514-ben egyházi, társadalmi és politikai átalakítást kíséreltek meg felkelés útján. A felkelést leverték, az egyházi, társadalmi és politikai átalakítások elmaradtak. Ez az erõszakos reformáció járhatatlan útnak bizonyult. A 15. században nem csupán a huszitizmus tanai és háborúi rázták meg Közép-Európát, hanem a reneszánsz és a humanizmus szellemi irányzatai is megmozgatták.

Ezek meghirdették az ad fontes jelszavát, vagyis vissza a forrásokhoz. Ez a huszitizmusban a Bibliához visszatérést jelentette. A huszita egyház, amint láttuk, Csehországban fennmaradt. A legmûveltebbek rétegében Európa-szerte a reneszánsz szellemi mozgalma bontakozott ki, amely meghirdette az ókori mûvészetekhez, a humanizmus irányzata pedig az ókori klasszikus szellemi alkotásokhoz való visszatérést.

Ez a két szellemi irány teljes sikert aratott. 1445 táján Gutenberg az általa feltalált könyvnyomtatás segítségével a humanizmus és a reneszánsz eszméit terjesztette. De a Biblia is Gutenberg korai nyomtatványai között szerepelt. Csak Németországban 22 különféle bibliafordítás jelent meg németül 1522-ig, amikor Luther kiadta az Újszövetség német fordítását. (September Bibel)

A Bibliával való tudományos foglalkozást forradalmasította az 1500-as évek elején megjelent kiváló héber nyelvtan, majd 1516-ban Rotterdami Erasmus kitûnõ kritikai görög Újszövetsége. Ezekkel a tudományos alapmunkákkal már lehetett a Bibliát behatóan tanulmányozni és modernül fordítani.

Nem véletlenül mondta Luther, hogy theologia est grammatika. Igen, az õ korában a Biblia korábbinál tökéletesebb megértését a grammatika segítette. Luther biblikus professzor volt a wittenbergi egyetemen, ami azt jelentette, hogy mind az Ószövetséget, mind az Újszövetséget õ tanította, az elõzõhöz a héber nyelvet, az utóbbihoz a bibliai görög nyelvet is. Zwingli Ulrich, svájci reformátor Erasmus Újszövetségének szövegét lemásolta és egyes részleteit állandóan magánál hordta, hogy szabad idejében tanulmányozhassa.

fotó:pixabay.com

Nem véletlenül – Luthert megelõzve – õ fordította le és jelentette meg németül a teljes Szentírást. Kálvin János reformátor az unokatestvére, Pierre Robert 122 Egyháztörténeti Szemle XIX/1 (2018) Olivetan által franciára fordított Bibliát lektorálta, ami 1535-ben az õ elõszavával hagyta el a nyomdát. A könyvnyomtatásnak köszönhetõ a reformáció megindulása. Luther 1517. október 31-én Wittenbergben kiszögezett 95 vitatétele a könyvnyomtatás segítségével terjedt el – mondhatni – villámgyorsan.

Élelmes nyomdászok latinul és németül számos kiadásban kinyomtatták, amit NyugatEurópában a latin rítusú egyház területén gyorsan elterjesztettek, mivel annak az ügyérõl volt benne szó. (A keleti egyháztól a nyugati egyház reformációja teljesen idegen maradt.) Magyarország német lakosságú városaiban már 1518-ban ismertté váltak Luther tételei.

Zwingli vitatta Luther reformációt kezdõ elsõbbségét, mondván, hogy õ már néhány évvel korábban ilyen értelemben prédikált. Csak azt felejtette el, hogy az õ reformációs töltetû prédikációit nem terjesztette el a sajtó, míg a Luther 95 tételét igen. Ez okból lett Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, wittenbergi egyetemi tanár és városi parókus, saját eredeti szándéka ellenére, a reformáció megindítója.

Õ nem akart egyebet 95 vitatételével, mint a bûnbocsánat és megigazulás kérdésének tisztázását és azt, hogy bûnbocsánatot nem adhatnak pénzért bûnbocsátó cédula ellenében a pápa nevében. Feltételezte Luther, hogy a pápa nem is tud a bûnbocsátó cédulák árusításáról.

Az így keletkezett vitából bontakozott ki a reformáció, ami már valóban nem csupán innováció volt, hanem olyan mozgalom, amely vissza akart térni, és saját meggyõzõdése szerint a következõ években vissza is tért a Biblia és az azzal megegyezõ egyházi hagyomány, a tradíció tiszta forrásához, ezt célozta a Luther munkássága nyomán fellépett, vele többé-kevésbé egyetértõ többi reformátor is. Nem volt szándékuk a római katolikus egyházból való kilépés, hanem annak megújítása, a keresztyénség régi formájára való visszaalakítása, hiszen ezt jelenti szó szerint a reformáció.

Ez az õ elképzelésük szerint, úgy, hogy visszatérjenek az õskeresztyén egyházi állapotokhoz, nem valósulhatott meg, viszont megtalálták saját koruk és elõremutatóan egy jövõorientált, alapvetõ megújulás irányvonalát. Ez szükségszerûen egyházszakadáshoz vezetett. Egyházuk kivetette magából õket, miközben sok mindent átvett a reformáció elveibõl.

A pápaság intézménye megmaradt, bár az 1545 és 63 között megtartott ún. tridenti zsinat megreformálta a római katolikus egyházat, csakhogy ezt a reformot az 1517-re datálható reformáció ellenében, annak elutasítására tette meg, ezért is nevezi a történetírás ellenreformációnak. Minden okunk megvan arra, hogy ünnepeljük a reformációt, mert nélküle nem lett volna felvilágosodás, tudományos és technikai fejlõdés, polgári átalakulás, de nem lett volna 1962 és 65 között II. Vatikáni Zsinat sem.

XXIII. János pápa kezdeményezésének köszönhetõen ez a zsinat új, a reformáció egyházai iránt testvériesülõ arculatot adott a római katolikus egyháznak, elõtérbe helyezte a Bibliával való foglalkozást, bevezette az anyanyelven történõ liturgiát és más, a reformáció célkitûzéseinek megfelelõ határozatokkal gazdagította egyházát. 1999- ben Luther Mártont is feloldotta a pápa a kiközösítõ átok alól.

A reformációnak a 16. században három irányzata szervezõdött Európa számos országában maradandóan egyházzá, a németországi, más néven a lutheri vagy evangélikus egyház, a helvét vagy más néven református, illetve presbiteriánus, továbbá az anglikán egyház. Az antitrinitárius (1601- tõl unitárius) irányzat Lengyelországban és Erdélyben, valamint Magyarországnak török hódoltsági területein alakult egyházzá.

Erdélyben 1568-ban A reformáció öröksége 123 szabad vallásgyakorlatot kapott, ami 1848-ban Magyarországra is kiterjedt. Lengyelországban csupán rövid ideig tartott az unitárius egyház szabad vallásgyakorlata, aztán az ellenreformáció felszámolta. Az anabaptista irányzat onnan kapta a nevét, hogy nem ismerte el a gyermekkeresztséget, ezért a hozzá csatlakozókat újra megkeresztelte.

Krisztus hamar elkövetkezõ visszajövetelét váró, messianisztikus vallási közösséget szervezett, társadalmilag pedig utópisztikus, teljes egyenlõséget akart Németországban az 1523 és 25 közötti parasztháborúk során megvalósítani, amit rövid ideig 1535-ben Münsterben is megkísérelt. Mindkét próbálkozást leverték. Maradékaik békés, testvéri közösségekben itt-ott megtûrtként hasznos tagjai lettek a társadalomnak. Erdélybe és Magyarország egy részére is betelepítették õket. A magyarországi reformáció rendkívül gyorsan elkezdõdött.

Amint említettük, 1518-ban a magyarországi német lakosú városokban megjelent. A királyi udvar német udvari emberei között a humanizmus tanai mellett és azzal együtt ismertté váltak a wittenbergi fejlemények. Habsburg Mária magyar királyné lutheránus udvari lelkészt tartott és ugyanilyen beállítottságú rektort állított a budai iskola élére.

A magyar fõurakból verbuválódott udvari párt szívesen fogadta az új eszméket. Nem úgy az udvarral és az udvari párttal szemben álló köznemesi vagy nemzeti párt, ami német dolgot látott a reformációban, azon felül félt attól, hogy parasztfelkelésre fog vezetni, mint a ferencesek reformtörekvése 1514-ben, külpolitikailag pedig a pápa és a külföldi katolikus uralkodók segítségének elvesztésétõl tartott, amire pedig a török elleni önvédelmi harchoz feltétlenül szüksége volt az országnak.

Az említett német parasztfelkelések során a felkelõk Luther tanításaira hivatkoztak, bár általában messze túlmentek azon anabaptista és más rajongó tanaik és gyakorlatuk révén. Luther azonban világosan és egyértelmûen elhatárolta magát a felkelésektõl. Kifejtette, hogy õ krisztusi szeretetbõl fakadó társadalmi igazságosságot hirdetett, amely szerint a földesúr legyen igaz keresztyén módjára testvére és atyja a társadalmilag vezetésére bízottaknak, de azt nem tanította, hogy ezt véres felkeléssel kell kikényszeríteni tõlük.

Azt sem, hogy a felkelés gyõzelme esetén teljesen új társadalmi, politikai és gazdasági helyzetet kellene kialakítani. Luther érdeme, hogy felismerte, az általa kezdeményezett reformációt nem szabad társadalmi forradalommal összekötni, mert akkor azt leverik és a vallási, valamint a békés társadalmi reformokat is eltörlik a gyõztesek.

fotó: pixabay.com

A magyar nemesség körében Mohács után tudatosult Luther reformációjának békés jellege, ez feloldotta az attól való idegenkedését. A mohácsi tragédia lefejezte a katolikus egyház hierarchiáját. A kettõs királyválasztás hosszan elnyúló polgárháborút, majd I. János királynak kényszerû török szövetségét eredményezte. 1529-ben beiratkozott a wittenbergi egyetemre az elsõ két magyar hallgató.

1530 tájától a magyar lakosság körében is robbanásszerûen végbement a reformáció, ami azonban nem volt minden vonatkozásban a nyugati reformáció puszta másolata. Tanait a magyar viszonyokra alkalmazták, hiszen rendelkezésre állt nálunk egy reformációra kész papi sereg, mindenekelõtt az obszerváns ferences szerzeteseké.

A magyar reformáció sajátosan magyar arculata a református tanok elterjedésekor is megmaradt. Mi most a magyarországi reformáció sajátosságait tekintjük át. 124 Egyháztörténeti Szemle XIX/1 (2018) Helyesbített és békés folytatása volt a reformáció a magyar lakosság körében az 1514-ben utat tévesztett megmozdulásnak. Ezek az obszerváns szerzetesek saját kudarcuk, de nagymértékben Luther tanításai nyomán belátták, hogy az egyházat kell megreformálni, és a lelkek megújításával a társadalmi viszonyok is testvériesülnek.

Reformációnk erõteljesebben törekedett a társadalmi igazságtalanságok kiküszöbölésére, mint a külföldi példák ezt sugallták volna. E törekvés eszköze az elhangzó és nyomtatott szó volt. Szkárosi Horváth András igazi keresztyén testvéri magatartást követelt a nemességtõl a jobbágyság és polgárság iránt.

Melius Juhász Péter 1558-tól debreceni lelkipásztor, 1561-tõl tiszántúli református püspök mintegy 50 nyomtatott mûvében fulmináns szavakkal mennydörgött ugyanezért a célért a hatalmaskodó urak ellen. Teológiai önállóság jellemezte reformációnkat. Elõdeink sokszor csak azért hivatkoztak a nyugati reformációra, hogy ne szakadjanak el a Nyugattól. Minden valamirevaló zsinatunk hitvallást alkotott. Több mint száz hitvallásunk van a reformáció századából. Olykor emlegettek külföldi tekintélyeket, de tanaikat szabad kézzel alakították a magyar viszonyokra.

1567-ben a debreceni református zsinaton elfogadták a II. Helvét Hitvallást. Nem szorultak rá, de kapcsolatot jelentett a Nyugathoz, az ottani reformátussághoz. Melius 1562-ben kinyomtatott kátéja címlapján hirdeti, hogy az Kálvin János munkája alapján készült. Ez azonban nincs így, az Melius önálló kátéja, amelyben Kálvin tanaira hasonlító tanait fejti ki a szerzõ.

Szegedi Kis István református tudós Loci communes (Bázel, 1585) címû terjedelmes teológiai összefoglaló tankönyvében a legtöbbet idézett külföldi szaktekintélyek között Kálvin János az ötödik helyen szerepel. Magyarországon teológiai oka volt a reformációnak, amit a lelkészek kezdeményeztek és nem a világi urak. Ezért alakult ki hierarchikus (papi) vezetés mind az evangélikus, mind a református, mind az unitárius egyházban. A nem lelkészi (világi) egyháztagoknak semmilyen vezetõ szerepe nem volt az egyházszervezetben.

Nem létesültek presbitériumok az egyházközségekben. A zsinatokon is csupán lelkészek vettek részt, esperesekként és püspökökként lelkészek kormányozták a reformáció egyházait. A presbiteri egyházkormányzat sokkal késõbbi képzõdmény. A magyarországi evangélikus egyház vezetése sem volt nálunk konzisztoriális, amit az uralkodó nevezett volna ki, mint a külföldi evangélikus egyházakban volt. Magyarországon és Erdélyben megegyezett egyházszervezete a református egyházszervezettel.

Mind az evangélikus, mind a református egyházszervezet igyekezett megõrizni a római katolikus egyházszervezet tradícióját. Ez a másik magyarázata a hierarchikus egyházszervezetnek, a püspöki tisztség meghagyásának. Igaz, hogy a magyar protestáns püspököket az egyházkerület lelkészei választották zsinatukon. A római katolikus püspököket a magyar király nevezte ki a pápával egyetértésben. Jellemzõ volt az evangélikus és református egyháznak közös szervezetben élése.

A dunántúli egyházkerületben 1591-ig, a felsõ-dunamelléki egyházkerületben 1592-ig közös püspökök és esperesek vezetésével együtt voltak az evangélikusok és reformátusok. Ez külföldön nem volt így. Törvényen kívül, mégis törvényesen éltek õseink a Magyar Királyságban 1608-ig.

1523-tól országgyûlési törvények tiltották a reformációt, kifejezetten az evangélikus egyház létét. 1548-ban az anabaptistákkal együtt a A reformáció öröksége 125 reformátusság is országgyûlési tilalom alá esett. Mindezek ellenére az anabaptisták kivételével a két egyház elterjedt. A református magyar vallás lett, az evangélikus többnyire a német lakosság vallása maradt. A reformáció századának végére a Magyar Királyság lakosságának 90 %-a vagy református, vagy evangélikus lett.

Ez azért volt lehetséges, mert Magyarországon nem az volt a jogi helyzet, mint Nyugat-Európa országaiban, hogy „cuius regio eius religio”, akié az ország, az határozza meg annak vallását, hanem a „ius patronatus”, a patrónusi jog volt érvényben.

A magyar király csupán a királyi birtokokon diszponált patrónusként a vallási kérdésekben és nem az egész ország felett. A fõ- és köznemesek birtokaiknak patrónusai voltak éppen úgy, mint a király a sajátjainak, maguk választották meg, hogy kit akarnak egy-egy parókiájukba plébánosként behelyezni, az így kiszemelt papot kötelesek voltak az illetékes püspöknek bemutatni (prezentálni), és ha a püspök nem talált a prezentáltban kánonjogi kifogást, akkor köteles volt megerõsíteni a patrónus által számára kiszemelt plébániára.

Ez a jog megillette a szabad királyi városokat és az oppidumokat, vagyis mezõvárosokat, amelyek lakói még nem polgárok, nem is jobbágyok, hanem cívisek voltak, a jobbágyfalvaknál sokkal szabadabban tartoztak egy-egy földesúr joghatósága alá.

Magyarországon mintegy 800 mezõváros volt, ezek közül körülbelül 200-nak patrónusi joguk is volt. A patrónusi jog lehetõvé tette, hogy a patrónusok országos törvényi hatállyal akár evangélikus, akár református lelkipásztort alkalmazzanak joghatóságuk alatt. Õk is bemutatták a püspöknek, de nem a katolikusnak, hanem az evangélikusnak vagy a reformátusnak, ezért is volt fontos, hogy a püspöki tisztség megmaradjon legalább elnevezés szempontjából a reformált egyházakban is.

1541 után Erdély szuverén országként országgyûléssel és teljes állami berendezkedéssel rendelkezett. 1550-ben az erdélyi országgyûlés az addig kizárólagos vallásszabadsággal bíró római katolikus egyház mellett, azzal egyenlõ, vallásszabadságot biztosított az evangélikus egyháznak is autonóm egyházigazgatással.

1564-ben a református egyház kapta meg ugyanezt a jogot, 1568-ban korlátlan vallásszabadságot engedélyezett az országgyûlés, ami az antitrinitáriusokat (unitáriusokat) is magában foglalta, bár a felekezeteket név szerint nem említette. 1571-ben aztán olyan országgyûlési törvény született, mely név szerint felsorolta a római katolikus, evangélikus, református és antitrinitárius vallásfelekezetet. A görögkeleti egyházat, amelynek románok és szerbek voltak a tagjai, nem említette a törvény, de õk is háborítat